Tépett élet, biztos hit, derű

A beszélgetés résztvevői: Tóth-Mihala Veronika, Kustár Zoltán, Udvaros Dorottya és Fekete Károly
A beszélgetés résztvevői: Tóth-Mihala Veronika, Kustár Zoltán, Udvaros Dorottya és Fekete Károly - © Fotó: Matey István
Debrecen – Nyírségi fák árnyékában vagy színházban fogócskázva cseperedtek, mind lélekmegszólításra teremtettek.

Szolgálati kerékpáron porozva a tornyospálcai otthon felé vezető úton vagy szalmakalap alatt tömött pipa központú, mindig derűs ábrázattal, illetve a színház páholyából lenézve játéknak tűnő alkotói munka közben – bármennyire különböző is három ismert ember édesapjáról idézett első képe, egyben biztosan egyeznek: örömmel ismerik fel magukban az öröklött mintázatokat.

A Debreceni Református Kollégium dísztermében Fekete Károly tiszántúli püspök és Kustár Zoltán rektor csatlakozott Udvaros Dorottyához beszélgetőtársként november 7-én. Az Így jöttem című rendezvény első felében a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész önálló estjéből élvezhettek részleteket a jelenlévők.

A most negyven éve színpadon álló művész az eseményen elmondta, a Mégis szép című produkciótól kezdetben tartott, mert csapatjátékos, s ez esetben csak magára hagyatkozhat. Aztán lassan felfedezte az előadás születésének ajándékait. Például azt, hogy olyasmit adhat a közönségének magából, amit addigi színházi vagy filmes szerepei nyomán nem ismertek meg belőle. Valami többet, mást.

ud1Udvaros Dorottya | Fotó: Matey István

Adomány az is, hogy általa tisztelt művészeket kérhet meg, járuljanak hozzá gondolataikkal, tehetségükkel az est sikeréhez. A kollégiumban összegyűltek a Nemzeti Színház tagjának előadásában meghallgathatták többek között a Bereményi Géza, Hrutka Róbert, Másik János írta számokat, Karafiáth Orsolya dalszövegét, illetve Esterházy Péter, Nádas Péter, Spiró György válaszleveleiből részleteket.

Szenvedélyük volt a szakmájuk

Eztán a püspökkel s rektorral együtt leült a színésznő, hogy Tóth-Mihala Veronika lelkész kérdéseire felelve kerekasztal-beszélgetésen kutassák a generációról generációra felfedezhető cirkulálást.

A 94 éves Udvaros Béláról, a Magyar Örökség díjas rendezőről, az Evangélium Színház alapító igazgatójáról a megértés, türelem, a kitartás, a sosem tolakodó segítőkészség és a szívós munkában való hit jutott először lánya eszébe. Nem hagyta el magát akkor sem, amikor nem volt szerződése színházzal: irodalmi estekkel készült.

Mai napig, ha összejövünk a barátaimmal páran, elnézést kérve érdeklődik, mondhatna-e pár szót mondjuk Kosztolányiról, s egy-két verset tőle vacsora előtt, ha nem zavar.”

Nyugdíjazása után könyvet írt Shakespeare-ről és Molière-ről. Tudása, tapasztalatai ellenére lánya kérése nélkül sosem borított információkat, véleményt a színésznő egy-egy szerepének megformálásához adalékként. Mert tiszteli a pályatárs rendező munkáját és Dorottya önállóságát, a végeredményhez szükséges küzdéseit.

Kustár Péter az ószövetségi tanszék tanára, Kisléta lelkipásztora, és a helyi tanítványi kör alapítója volt. Emlegetett humora élő tanúságaként, fia stand upnak beillő módon előadott történeteibe feledkezhettünk bele. Egy ezek közül különös hozzáállását bizonyította: a hétköznapi apró teendőkben szigorú elvárásai voltak, precízségre, rendre nevelte hét gyermekét, ám nagyobb baj esetén nem fokozta azt komoly büntetéssel, hegyi beszéddel. Tudta, az a kegyelem ideje.

Fekete Károly szülei egyszer vendégségben jártak náluk, és hazaérve példaként meséltek fiuknak és lányuknak a házról, ahol alig lehet észrevenni, hogy gyermek él, nemhogy hét; rend és fegyelem honol. Ám amikor Kustár Zoltán testvére egy eldobott kővel betörte óvodástársa fejét, „világgá ment”, és a faluhatárból egy ismerős hozta haza, csupán ennyit kérdezett az apja: „Jót sétáltál?”

Idősebb Fekete Károly a gyakorlati tanszék teológiájának professzora, nyírségi esperes, tornyospálcai és kabai lelkipásztor volt. A Tiszántúli Református Egyházkerület jelenlegi püspöke – aki családjában negyedik a Fekete Károlyok sorában –, a felelősségteljesen összeállított, teljességében sosem jegyzetelt és szenvedélyesen, sodrón elő–adott prédikációkat hozta fel, ezen élményekből táplálkozik ma is.

ud (1)Fekete Károly | Fotó: Matey István

„Arra tanított szóval és példamutatással is, hogy becsüljem meg azokat, akikhez szólhatok.” Kötelességtudatát is édesapja örökségének tartja, aki nem tűrte, hogy visszamondjon már elvállalt feladatot, de igazán büszke volt rá annak teljesítésekor.

Gondviselés

Kiviláglott a három édesapa egy közös pontja is. Bár cibálta olykor az élet őket, derűvel, bizakodással vették az akadályokat, gyermekeiknek nincs olyan emlékképük róluk, amelyben magukat elhagyva, összeroskadva látnák őket. Beszéltek a gondviselővel való jelenlegi kapcsolatukról és az apjuk ebben való szerepéről is.

– Tudom, hogy Isten figyel rám. Olyankor, amikor elég nagy baj volt az életemben, amire én nem tudtam megoldást, sokszor éreztem, hogy biztosan segítséget kapok, s úgy is történt. Ezt a bizakodó hitet, biztosan az édesapám adta át – fogalmazott Udvaros Dorottya.

Fekete Károly arról szólt, hogy a lelkészcsaládoknak nagyon kevés anyagi eszköze volt az ő gyerekkorában. „Csekély összegből kellett felnevelni minket a húgommal. A gondviselés nemcsak az édesanyám ügyes beosztásán múlt, hanem egy falu, közösség szeretetén, amelytől természetben annyit kaptunk, ami épp elég volt. Mégis mindig jutott annak, aki bejött a házunkba és még nagyobb szűkségben volt, mint mi. Ma sem tudom, hogy hogyan. A szüleim soha nem aggódtak semmiért. Tudták, hogy olyan tragédia nem lehet, hogy mi ne kapjuk meg azt, ami elegendő. Az elégnek ezt a csodáját mai napig őrzöm, nem hoz lázba ma sem a pénz.

Istenben bízni sokkal kifizetődőbb, mint más fizetség után járni. Ez olyan örökség, amit szeretnék átadni a gyermekeimnek.”

Ferde fák, felemelt fej

Kustár Zoltán felidézte, hasonló környezetből, léthelyzetből származik. „A nyírségi egyházmegye 60-as évekbeli beceneve a fegyházmegye volt. Mi is boldogságban, szeretetben, békességben nőttünk fel. Bár amióta elkerültem Kislétáról, nem vagyok hajlandó szalonnát enni, mert gyerekkoromban vacsoráztam annyit belőle, ami nagyjából egy életre elég. A szüleim nem hallgatták el a nehéz helyzetet, nem tartottak rózsaszín ködben minket, hanem valóban ők is úgy élték meg a mindennapokat, hogy majd a jó Isten megadja, amit kell.

kzKustár Zoltán | Fotó: Matey István

Persze, igyekeztek ők is hozzátenni, amit tudtak: városiként került apám a Nyírségbe, s gondolta, könyvből kitanulja az almatermesztést, amivel a helyiek is foglalkoznak. Olvasott a sövénytechnológiáról, amivel alacsonyan tarthatók a fák, és könnyen szüretelhetőkké válnak. Ennek alapja, hogy 45 fokos dőlésszögben kell elültetni a cserjéket. Jártak az emberek templomba, de az almáskertbe akkor többen jöttek be, és a csodájára jártak a ferdén ültetett fáknak. Apám mondogatta, hogy jó lesz az, és igaza lett. Töretlen bizalom és kreativitás volt édesapámban.”

– Megyesi-Horváth Borbála –