Téli dicsfény

Téli dicsfény
© Illusztráció: Derencsényi István
A tél zord „leheletének” érintésével, Jézus Krisztus születésnapjának közeledtével hirtelen egyre fokozódó figyelem, dicsfény vetül mind a médiában, mind a jóakaratú emberek szívében az éjjeli menedékhelyen alvó, átmeneti szállón lakó, de leginkább az utcán élő hajléktalanokra. Akiknek a téli zimankós napok elhozzák a fedél nélküli éjszakák didergéseit, a fagyoskodást, a végtagfagyás veszélyét, a „gyűjtögetés” során talált fagyott élelmet és a hideg innivalót. Csikász Árpád írása.

Mióta is vagyok ilyen helyzetben? Ó, igen, a rendszerváltoztatás óta. Azóta kormányok jöttek-mentek…
De a hóvirágos ablakok, a feldíszített fenyőfák majd magukkal hozzák az ételosztásokat, ahol gulyáslevest, töltött káposztát, pörköltöt eszünk, adományokban részesülünk, a templomok mellett állva, valamint forgalmas helyekre ülve ekkor több kenyérrevalót kapunk. A segélyszervezetek kiemelten foglalkoznak velünk, ilyenkor az újságok címoldalán szerepelünk, tévében főműsoridőben mutatnak, a hírekben mindig említenek, ekkor a hideg ellenére dicsfény övez minket.

Szállóra, ó oda nem megyünk. … azt hallottam, hogy ott lopnak, igaz még nem voltam, de ezt hallottam, meg van ott mindenféle ember, meg egyébként sem szeretek alkalmazkodni, jó itt nekem… Bemenni… talán majd, ha hidegebb lesz. Bár nem lehet rossz annak, aki igénybe veszi az éjjeli menedékhelyet, nappali melegedőt, főleg ha van valamilyen jövedelme, fürödhet, moshat, melegedhet, tévét nézhet, internetezhet, a népkonyhán egy tál meleg ételt ehet, pályázati forrásból még reggeli is akad, mindez teljesen ingyenesen, így a kis pénzből talán takarékoskodni is lehetne. Ugyan, takarékoskodni! Mire? Lakásra? Az abból nem jön össze. Albérletre? Ennyiből egyedül úgysem tudom fenntartani, meg egyébként is van egy kis szenvedélybetegségem, meg már nem érdekel semmi… Mit tegyek? Mit tehetek? Legyek motivált, dolgozzak mint közfoglalkoztatott, lesz nagyobb jövedelmem, tudom fizetni az átmeneti szállást, tudok takarékoskodni, albérletbe kerülhetek, esetleg támogatott lakhatásba pár évre? Azért vannak félelmeim, mi lesz, ha megbetegszem vagy újra rám tör a szenvedélybetegségem, pszichés zavarom, és még ott a háztartás vezetése, mi lesz, ha valami elromlik, mi lesz, ha már nem támogatnak. Akkor hát szakmát kell tanulnom. Ilyen korban tanulni? Sosem voltam az a színjeles. Kell ez nekem? Több pénzem marad, ha bent maradok a szállón.

Mióta is vagyok ilyen helyzetben? Ó, igen, a rendszerváltoztatás óta. Azóta kormányok jöttek-mentek, számunk hol nőtt, hol talán csökkent, hol stagnált, de a kitalált hajléktalanrendszer azóta is fennáll. A szakma szakértői hol itt, hol ott gondoltak változtatni, olykor ellentétesen, de az alap maradt, ebbe is, abba is, no de ők biztosan tudják, csak hát a kormányok, azok nem teljesítik.

És mi lenne, ha lenne olyan intézmény, amelynek kapuján belépett hajléktalannak – aki akar is változtatni sorsán –, először az alapproblémáját kezelnék (szenvedélybetegségek, pszichés betegségek stb.) egyénre szabottan, hisz minden ember más. Életkor, iskolai végzettség szerint, új, piacképes szakmát szerezhetne, állást kapna, újra megtanítanák az önálló életvitelre és az intézmény kivezetőkapuján kilépve egy új, emberibb életet kezdhetne. Hogy ez sokba kerül, egyébként szakember sincs hozzá, az lehet, de talán több eredményt hozna. És mi van a motiválatlanokkal, a nem akarókkal? Nekik maradna a csupán fizikai szükségleteket kielégítő ellátás, de ott van számukra a másik út is…
Ó, de csak most ébredek, ez csak egy karácsonyi álom, mondja egy képzelgő utcai szociális munkás.

(Szerzőnk a Magyar Vöröskereszt B.-A.-Z. megyei Szervezete Hajléktalanokat Gondozó Központja utcai szociális munkás koordinátora)

– Csikász Árpád –

 



Sporthírek






hirdetés