Széchenyi árnyai

Széchenyi István alakját, szellemét sokan és sokszor idézték magyar írók. Arany János Széchenyi-ódája a legnagyobb magyar versek egyike, Surányi Miklós regénye (A láthatatlan ember) egykor igaz bestseller volt, Németh László drámája még politikai viták tárgya is.

Eörsi István Széchenyi és az árnyak című drámája jóval kisebb visszhangot váltott ki, noha az írónak talán legjobb színpadi műve. Azt ábrázolja, ahogyan Széchenyi Döblingben szembenéz saját életével, múltjával, megidézi sorsa árnyait. 1991-ben készített belőle rádióváltozatot Dániel Ferenc.

A Bartókon elhangzó ismétlés nem győzött meg igazán arról, hogy Eörsi megoldotta Széchenyi valóban drámába kívánkozó – mert történelmi és személyes konfliktusoktól terhelt – sorsának színpadi ábrázolását. Közel tíz olyan színpadi művet ismerek, amely a legnagyobb magyar alakját vitte színpadra.

Közülük kétségkívül Németh László darabja a legjelentősebb, de abban sem a drámai, hanem az ideológiai-gondolati vonal. A nagy magyar jelképét Herczeg Ferenc ragadta meg legjobban, amikor A híd címet adta darabjának, nem csupán a Lánchídra, hanem Széchenyi hídszerepére gondolva, amely Európával kívánta összekötni a magyarságot, a magyar múlttal a polgárosult országot.

Ám maga a darab retorikus, ma már nehezen élvezhető. Oláh Gábor két drámát is írt Széchenyiről, valljuk be, egyik rosszabb, mint a másik. Kocsis István műve sem adja vissza igazán sem a történelmet, sem a személyiséget.

Mint ahogy Eörsi műve sem. Ám mégis jó volt hallgatni egy olyan művet, amely a magyarság történelmének egyik legnagyobb személyiségét idézte.

Így aztán számomra a legdrámaibb Széchenyi-ábrázolás Csukás István egysoros verse: „Széchenyi sohasem ment át a Lánchídon.”

Bényei József

Rádióműsor a Hajdú Online-on