Szólj be a papnak: az elfogadás csodájának példája

Akt.:
Válaszadó: Restás László hetednapi adventista lelkész
Válaszadó: Restás László hetednapi adventista lelkész - © Fotó: magánarchívum
Debrecen – A mai kérdést Kiss Hajnalka tette fel a Szólj be a papnak! csapatának.

Miért van az, hogy a börtönökből és az elvonókúrákról sokan megtérve szabadulnak, és új életet tudnak kezdeni?

Amikor annak idején Sátoraljaújhelyen először beléphettem a fegyház ajtaján újdonsült börtönlelkészként a segítő csoportommal, azonnal megdöbbentem, mennyire más ez a világ. Nyomasztó volt minden, mert engedély kellett hozzá, és egyesével léptettek be minket úgy, hogy hangosan kimondták a nevünket, és közölték: „beléphet!”. Teljesen zárt, szigorú és félelmetes volt. Még mi is, akik szabad emberek voltunk, és tudtuk, hogy másfél óra múlva újból kiléphetünk az ajtón, megteltünk nyugtalansággal. Hát még azok, akik hónapokon vagy akár éveken át lettek ennek az intézménynek a „lakói”.

Nem akarom tovább ecsetelni a büntetés-végrehajtási intézmények nyomasztó légkörét, elég az hozzá, hogy aki kényszerből odakerül, az élete mélypontjára jut. Ez a mélypont többszörösen is igaz. Egyrészt rab lesz, elveszíti a szabadságát, és a büntetése ideje alatt részben megszűnik önmaga lenni. Mindig parancsolnak neki, kevés önálló döntést hozhat, alkalmazkodnia kell állandóan a szabályokhoz és társaihoz. Egy teljesen más életet kell megtanulnia, élnie. Másrészt minduntalan szembe kell néznie tettei következményével. Meg kell értenie, miért került oda, ahol van, mi vezetett idáig. Ez nagyon hasonlít ahhoz, amit a Biblia mond a tékozló fiúról (Lukács evangéliuma, 15. fejezet), hogy amikor végül szolgaságra jutott, mert mindenét eltékozolta, végül magába szállt. Vagyis ő is szembenézett önmagával, addigi tetteivel és azok minden következményével.

Ez nagyon nehéz pillanat minden ember életében, a rabok életében is. A szembesülés a hibáinkkal annyira nehéz, hogy általában különbözőképpen reagálunk is rá. Vannak, akik halogatják ezt, ameddig csak lehet. Mások próbálják tagadni vagy elnyomni, mert annyira sérti az önmagukról alkotott képet, hogy azt mondják, ez nem én vagyok, ezt nem én tettem. Szégyenkeznek, mint a tékozló is. De ez a fegyintézetben nem pálya, mert ahol van az ember, minduntalan emlékeztetik rá, hogy miért is került oda. Kevés olyan elítélttel találkoztam, aki szerint ne lett volna hibás a bíró, az ügyvédje, a rendőrség, vagyis az egész rendszer, csak éppen ő maga nem. Ahhoz, hogy ezt fel tudják dolgozni, hogy el tudják fogadni és ki tudják mondani, hogy igen, hibáztam! – sokszor segítségre van szükségük.

A börtönlelkészek, mentálhigiénés szakemberek, lelki gondozók mindebben próbálnak segíteni nekik. Akik eljutnak oda, ahol a tékozló fiú is tartott, hogy elismerte: „Hibáztam, vétkeztem az éggel (Istennel) és Atyámmal (embertársaimmal) szemben!” – azok elindulnak a jó úton. A mi dolgunk ott a börtönben pontosan ez volt. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor mindez megtörtént. Megdöbbentem, amikor egy hatalmas, kigyúrt férfi egyszer csak elkezdett zokogni. Hatalmas vállai rázkódtak a sírástól. Csak annyit tudtam kivenni a szavaiból: „sajnálom, nem akartam”. Ha ekkor a bűnbánó ember szeretetet, megértést kap és nem elutasítást, akkor van esély arra, hogy megváltozzon. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy elfogadjuk, amit tett. Csupán azt, hogy elfogadjuk őt. Hogy megbánta, hogy változtatni akar. Ekkor segítünk abban is, hogy hordozni tudja tettei következményeit. Vagyis igyekszünk úgy tenni, mint ahogy Mennyei Atyánk cselekszik velünk is. Nem fogadja el a bűnt, de szereti a bűnöst. Szerintem ez segít ezeknek az embereknek a változásban ott a börtönben, és egy ilyen csoport tud segíteni nekik az új életben is, amikor szabadultak.

HBN