Színház, nem csak kicsiknek

A kicsik együtt félnek Pimpáréval, a nagyobbak Vakvarjúcskának szurkolnak, a felnőttek pedig átérzik a társadalomkritikát
A kicsik együtt félnek Pimpáréval, a nagyobbak Vakvarjúcskának szurkolnak, a felnőttek pedig átérzik a társadalomkritikát - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – A Vojtina Bábszínház Pimpáré és Vakvarjúcska című előadása Erdős Virág azonos című alkotásának adaptációja.

Az eredetileg verses mese formájában, könyvalakban közvetített történet szövegét maga a szerző dolgozta át annak érdekében, hogy a debreceni bábszínházban Somogyi Tamás egy, mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek számára elgondolkodtató színházi produkciót rendezhessen belőle.

Az Erdős Virág-mű színpadi változatának hatalmas érdeme, hogy rendkívül sokrétű: egymásra épülő jelentésrétegei közül minden egyes korosztály felfedezheti a neki szóló mondanivalót. Az előadást ötéves kortól ajánlja a bábszínház, ám a produkciót látva sokkal inkább a nyolc-kilencévesek vagy ennél nagyobbak számára „emészthető” igazán a darab, amely mindemellett a felnőtteket is képes magával ragadni.

Népmesei elemek

Erdős Virág színpadra írt verses műve a népmesei hagyományokra támaszkodik. Pimpáré nem más, mint a népmesékből ismerős „gyönyörűséges királylány: édesapja szeme fénye, a birodalom reménysége”. S a gyerekek az előadás első, klasszikus bábszínházi elemekkel dolgozó részében valóban megtapasztalhatják Pimpáré szépségét és jóságát – szemben „hárpia” édesanyjával, aki csak parancsolgatni tud a lányának. Csak az érdekli, hogy a lánya végzett-e már a reggeli mosakodással, s erőszakosságát kiváló kellékek – egy hatalmas fogkefe, illetve egy teáscsészeként is funkcionáló mosdótál – jelképezik. Miközben Pimpáré s a legkisebb gyerekek figyelmét is a hatalmas, színpadra begördülő keksz mint reggeli köti le, amely egy másik pillanatban már guruló labdaként vagy a színpadról leszáguldó autóként is értelmezhető. Ugyanakkor – s már indul is a darab mondanivalóját illető rétegzettsége – a mama szigorával szemben a lányától teljesen elaléló apának s a Pimpáré iránti, feltétel nélküli szeretetének „lekövetéséhez” már nagyobbnak kell lenni. A királyi mama és a papa közötti érzelmi különbség észrevételéhez, a szülők között épp emiatt meglévő, nyelvi szinten is érzékeltetett feszültség „kitapintásához”, ahhoz, hogy a mama a klasszikus népmese „boszorkányát” képviseli itt épp édesanyai formában, már vagy szülői segítségre van szükség, vagy szülőnek, illetve felnőttnek kell lenni a megértéséhez. Ahogy ahhoz is, hogy megdöbbenjünk: a papa Pimpáré iránti odaadó szeretete sem akadálya annak, hogy a királyi udvar épp „üres kincstárát” a lány „kiházasításával” oldják meg. S jönnek is a kérők – szintén a népmesei hagyományokat továbbvivendő – összesen hárman. A gyerekek számára jól ismert szüzsébeli fordulat láttatásához ismét kiváló bábfigurák érkeznek a színpadra: a három kérő egyikének külseje sem túl megnyerő, pláne nem annyira, hogy a szép Pimpárét a gyerekek bármelyikhez is hozzá szeretnék adni.

Fotó: Derencsényi István

A nagyobbak s a felnőttek pedig a látványelemeken kívül ismét a darab egy újabb rétegét: a kiváló szövegét élvezhetik az előadásnak ezen a pontján (is), a kérők bemutatkozáskor: „Pali vagyok, Palotáról, egy igen szép palotából, Villő vagyok Villányból, a legszebbik villából, Ede vagyok Edelényből” – halljuk a kérők frappáns „antréját”, hogy azután a „makacs” Pimpárénak egyik se kelljen.

Meglepő váltás

A magát a kérők előtt „kérető” Pimpárét azonban, mintegy az engedetlenségét büntetendő – gondolhatják itt ismét csupán a felnőtt befogadók – elragadja a sűrű, fekete felleggel érkező Varjúkirály fia, hogy további sorsát az előadás második felében már teljesen más helyszínen s teljesen más színházi nyelven közvetítsék felénk a bábszínház művészei. Innentől kezdve a rablót is és minden más, eddig bábokkal láttatott szereplőt már hús-vér színművészek testesítsenek meg. A bábszínházból „emberszínházba” váltás véleményem szerint a legkisebb nézők számára eléggé nehezen emészthető fordulat, pláne úgy, hogy nincsen szünet a kétféle színházi forma alkalmazása között. A gyerekek itt csak onnan tudhatják, hogy még mindig Pimpáré sorsát követik nyomon, hogy az innentől a királylányt játszó Nagy Viktória Éva továbbra is a kezében tartja a lány bábfiguráját.

A próbatételek

A „váltás” után azonban hamar helyreáll a darab sokféle jelentésréteget közvetítő rendje: a legkisebbek számára Pimpáré félelme kétségtelenül átjön, hiszen a Varjúkirály fiát, Vakvarjúcskát (Mercs Máté) mint elrablóját először elutasító királyleány egyedül csücsül fenn a drótszerkezettel imitált fa tetején a reá leselkedő veszélyforrásokkal szemben. Akikből – ismét népmesei szinten – három érkezik: a tolvaj szarkák (Nagy Mónika, Hajdú Péter), az éhes kutyák (Hell Krisztina és Reschofsky György), valamint a Pimpárét és a közben ismét a segítségére siető, a szarkákkal folytatott harcban a nevéhez illően a szeme világát elveszítő Vakvarjúcskát kővel megdobáló gyerekek. A három veszélyforrást pedig – a népmesék királylányba beleszerető szegénylegénye mintájára – természetesen Vakvarjúcskának kell elhárítania, s ezáltal a próbákat kiállnia. A gyermekek – a legkisebbek leginkább – továbbra is együtt félnek Pimpáréval, a nagyobbak Vakvarjúcskának szurkolnak, a legnagyobbak, vagyis mi, felnőttek pedig átérezzük az Erdős Virág-mesében megfogalmazott mély társadalomkritikát, amit a kővel dobáló gyermekekkel, majd pedig – de a végét itt nem árulhatom el – a Pimpáré-szülők furcsa viselkedésével közvetít számunkra a szerző.

– Gyürky Katalin –