Szentesi vasutasból a humor nagyágyúja

Badár Sándor
Badár Sándor - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Badár Sándor gimnazistaként még szótlan volt, mára viszont „nagy dumás” lett belőle.

A Butiq Dumavacsorájának legutóbbi vendége Badár Sándor volt. A népszerű stand upossal a műsora szünetében beszélgettünk, s ezúton is szeretnék elnézést kérni a vendégektől, amiért kicsit csúszott a második rész. A Dumaszínház egyik alapítójaként is ismert Badár Sándor elemében volt, megállíthatatlanul dőltek belőle a sztorik, így többek között megtudhattuk, miért volt számára „aranybánya” a vasút, ki az a humorista, akinek a kedvéért két évig várt egy belépőjegyre, s kiderült, hová tűnt mellőle Szőke András.

Az előadás közben említette, hogy egészen más egy étteremben, pár tucatnyi érdeklődő előtt fellépni, mint mondjuk a Lovardában, ezres tömeget szórakoztatni. Mi a legfőbb differencia?

Badár Sándor: Mindkét esetben az a lényeg, hogy az energiákat hogyan tudja mozgatni az ember. Nagy térben – mint például a Lovardában – sok embertől jön vissza az energia, a kisközösségben pedig konkrétan látom az arcokat, tehát tudok célozni, irányítani, hamarabb megkapom a reakciót. Amikor nem látom a közönség végét, ott inkább érzem, mi a jó út; a tömegpszichózis nagyobb tapsot és nevetést vált ki, kicsit hosszabbakat is, így van közte időm gondolkodni a folytatáson.

Az adott helyszínhez igazítja a témát, vagy valamennyi sztorija eladható bárhol?

Badár Sándor: A fellépések előtt sosem tervezem el, mit mondok. Mindig improvizálok. Kimegyek a színpadra, elkap az első flash, és aztán beindulok. Inkább csak azon szoktam gondolkozni, hogy mi legyen a műsor vége. Egy fellépés alatt valahogy el kell jutnom A-ból B-be, de ha nem határozom el, mi legyen a záró poén, akkor csak kavargok, próbálom keresgélni a lezárást, s közben megy az idő. Természetesen van, aki nálam profibb módon csinálja, tudja, mivel vet véget a produkciónak, de én ilyen hülye vagyok, hogy ajándékot akarok adni a közönségnek. Csak akkor nyugodt a lelkem, ha azt érzem, jó poénnal zártam.

Az improvizálás azt feltételezi, hogy óriási rutinnal és rengeteg sztorival rendelkezik. Mekkora a műsortára?

Badár Sándor: Nem mondom, hogy óriási, de azért elég nagy. A saját életemből merítem az anekdotákat. Vizuális típus vagyok, megyek az utcán, jön a látvány – mert mindig történik valami –, kapom a témákat, azaz az ajándékokat. Lehet, hogy más számára semmitmondó dolgok, valószínűleg fel sem tűnne senkinek, de nekem ezek akciódús pillanatok, amelyeket elraktározok. Vannak olyan stand uposok, akik tudatosan építkezve, szép ívet húzva rakják össze a műsorukat, de ez engem borzasztóan untatna. Éppen ezért felmérem a közönség befogadóképességét és reakcióit, majd előkapom a „tárból” a különböző sztorikat. Az a lényeg, hogy az emberek felhőtlenül szórakozzanak a pénzükért és idejükért, miközben én jól érzem magam, mert szórakoztatok. Ha ez a két dolog stimmel, akkor fergeteges az este.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

Hogyan lett egy szentesi vasutasból a humor nagy­ágyúja?

Badár Sándor: A vasút jó iskola volt, 12 évig jártam oda, és nem buktattak meg. Biztosan más munkahelyen is gyűjtögettem volna anyagot éppen eleget, de itt minden napra jutott bőven poén, mert egyszerűen hozta magát. Előtte a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára jártam, ahol megalapozták azt, hogy az ember legyen befogadó, próbálja megteremteni maga körül a dolgokat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a színháznak nem volt pénze, így díszletre sem futotta, ezért nekünk, színészeknek kellett elmagyaráznunk a közönségnek, hogy éppen mit lát a színpadon, illetve mit kell elképzelnie. Minden előadás előtt 10 percig meséltünk a nagy semmiről. Amikor eljött a stand up korszak, ezeket a régi ismereteket csak elő kellett venni, és használni azt a típusú tehetséget, amit úgy hívunk, beszéd. Emlékszem rá, a középiskolában nem volt kedvem beszélni, lehet, hogy azért lettem most bőbeszédű, mert akkor sokat hallgattam.

Volt olyan humorista, aki nagy hatással volt Önre?

Badár Sándor: Sándor György, aki kimondatlanul etalon Magyarországon. Ő az úttörők úttörője, hihetetlen abszurd humora van, amit sokan nem is értékelnek, mert nem értik. Emlékszem, amikor gyerekként elmentem a művházba az egyik előadására, a szék alá estünk egy-egy mondatánál, egyszerűen hihetetlen volt. Később természetesen, amikor már odáig fajult az élet, hogy megismerkedtem Fábry Sándor barátommal, akkor az ő intellektuális élete és viselkedése is valamilyen szinten hatással volt rám. Vagy ott volt Hofi! De nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik magyar előadó nem ugyanezekbe az emberekbe kapaszkodna. Az általuk használt dolgokat nagyon jó tudni, de ha az ő egyéniségüket, mondataikat használja valaki, akkor nem él meg a színpadon. Mindenféleképpen szükséges valamilyen eredeti dolgot belevinni a saját mondandóba. Érdekes, anno nem voltam vele tisztában, hogy humoros vagyok, csak mások mondták. Történetesen még ma sem vagyok benne biztos, hogy jó estét nyomtam, csak akkor hiszem el, ha mástól hallom, „tök jó volt!”. Azt gondolom, attól eredeti valami, hogy elüt azoktól, amiket megszoktunk.

Hofi Gézát nevezhetjük a műfaj előfutárának?

Badár Sándor: A 80-as, 90-es években még nem volt stand up Magyarországon. Az emberek nem ismerték ezt a műfajt, éppen ezért Hofit nem nevezném stand uposnak, mert ő maga sem tudta, hogy azt csinálná. Hofi egyéni előadó volt, óriási tehetség. Debrecenben nem kell kiemelnem, hogy kezdeteben itt volt színész. Nagyon sajnálom, hogy nem tartoztam abba a körbe, akik közelebbről ismerték. Sajnos nem léphettem fel vele, élőben is csak egyszer láttam színpadon, 2 évet vártam rá, hogy jegyet vehessek az előadására. Egyszer a Balatonon nyaraltunk, s csak azért elmentünk a Mikroszkóp Színpad műsorára, hogy Hofit láthassuk. Aztán Géza nem jött, s egy falu dobálta meg tojással a társulatot. Hofi volt, van és lesz, mindig is etalonnak számít majd! A szövegei nagyon felépítettek voltak, szépen be volt kalibrálva a közönség reakciója, tudok róla, borzasztóan felbosszantotta magát, ha egy-egy poén nem úgy ült, ahogy várta. Tudta éltetni és mozgatni a hallgatóságot, ami nagyon nehéz feladat. Óriási belső energiái voltak, ezért az egyik legnagyobb magyar előadó a számomra.

Mikortól számítandó a stand up hazánkban?

Badár Sándor: Kávéházi kabarettisták korábban is voltak Magyarországon, ám a háború idején kiszivárogtak Párizsba, Londonba és Amerikába. Sokan nincsenek vele tisztában, hogy ők honosították meg ezt a műfajt a tengerentúlon, ami aztán visszajött hozzánk is. A magyarországi stand upot a Godot-s időszaktól számíthatjuk. Korábban is volt hasonló, de nem mertük performansznak nevezni, mert nem volt az. Próbáltunk olyan előadásokat csinálni, mint amihez hozzászoktunk a szentesi színházban, s ez különlegesnek számított Budapesten. Volt belőle minden pénteken, három éven keresztül, aztán elhalt. Tizenöt évvel később a Jóisten adott egy lehetőséget, hogy ez az egész újra elkezdődhessen, stand up néven a Godot-ban. Nem sok különbség volt a kettő között, csak irányítottan több néző előtt léptünk fel. Illetve egyre több lett a néző, mert népszerűvé tette, és nagyon nagy segítséget adott a televízió. Ezzel együtt nőtt az elvárás is, hiszen nagyon rövid idő alatt, hetente kell új történeteket a közönség elé vinni. Az embernek küzdenie kell, mint disznónak a jégen, hogy frappáns szöveget találjon ki. Ha éppen beletrafál a dologba, istenítik, ha rossz estét fog ki, akkor pedig élete végéig hurcolja a bélyeget. Nem könnyű ez, de nagyon szeretjük.

Ha hívják, filmekben játszik, utánozhatatlan karakter – áll a neve alatt a Wikipédia oldalon.

Badár Sándor: Amikor ezt egy újságíró leírta, valóban ez volt a helyzet: a vasútnál dolgoztam, de színészként státuszban voltam a filmgyárban is. Párhuzamosan dolgoztam két munkahelyen, nem közveszélyes munkakerülő voltam (mint oly sokan akkoriban), hanem munkahalmozó. Amikor kiderült, két helyen dolgozom, akkor nem az volt, hogy megvertek és kitagadtak, hanem beletörődtek. A filmgyár nélkülözött engem, viszont, ha hívtak, akkor elengedett a vasút. Óriási szerencsém volt, mert elmehettem pénzt keresni.

Több tucat moziban szerepelt, köztük kultuszfilmekben is. Hogyan tekint a filmes karrierjére?

Badár Sándor: Imádok filmet csinálni, összesen 54 moziban játszottam. Amikor filmszínész lettem, akkor jöttem rá, hogy mennyivel másabb a színházi részleg. Maga a színház is egy nagyon jó műfaj, egy igazi játék, ahol kötött a szöveg, alkalmazkodni kell az összes színészhez és a rendező instrukcióival ideológiai mintákat folytatni. Ez egy iskola, aminek meg kell felelni, mert ha az ember nem áll be a sorba, akkor hajlamosak azt mondani rá, hogy rossz színész, vagy mehet másik színházba. De ez nem rossz, és nem is baj, mert a színház ilyen. Meghatározó, mert formál és visszaad, a közönség ezért jár oda, hogy stimulálja az agyát. A film attól más, hogy nincs közönség, viszont van egy kamera, ami mindent lát, és nem lehet hazudni. Ha az ember nem tudja kitenni a szívét, az meglátszik. De ez nem a felvételkor dől el, hanem hónapokkal később, amikor beül a moziba: ha rosszul csinálta a jelenetet, senki nem emlékszik rá, nem veszik észre. Viszont ha jól teljesített, mert hozta a figurát, beletrafált a történetbe, jó az összhang a rendezővel, érzi az operatőrt és bele tudja tenni a pluszt, akkor ha csak 1,5 perc jutott a másfél órás filmből, akkor is úgy megy haza, hogy nagyon jó volt, mert emlékeznek rá. Ez nagyon nehéz feladat és óriási felelősség.

Nemcsak a színpadon, de a filmekben is szinte állandó társa Szőke András. Az utóbbi időkben viszont keveset látni együtt Önöket. Mi ennek az oka?

Badár Sándor: A válság az utolérte a stand upot is, amit nem gondoltunk volna. A céges rendezvényekre régebben mindig párosával mentünk, most – sajnálatos módon – más szelek fújnak, a fellépésekre már csak egy embert hívnak, ezért szét kellett válnunk. Viszont kitaláltuk, hogy mindig beszélünk a másikról, így együtt vagyunk a színpadon. Gondolunk mindig egymásra, tökéletesen tudunk mindent a másikról, sokat találkozunk. Nem szakadt meg a barátság, viszont ilyen az élet, most így kell együtt dolgozni.

A Hungary’s Got Talentben láthattuk a fiát, aki bűvészként állt a zsűri elé, de kiderült az is, hogy jó humora van a srácnak. Direkt nem akarta követni az édesapját a humorista pályán?

Badár Sándor: Nagyon jó kézügyessége van, ráadásul remekül adja elő a produkcióját. A bűvész annyiban másabb, mint egy magyar stand upos, aki nem tud idegen nyelveket, ha nem beszél, akkor is meg tudja teremteni maga körül a vibráló levegőt. Magyarországon használnia kell a szavait is ahhoz, hogy komplex legyen, hála istennek, tudja is. Nem volt sose kényszer, nem volt papás jellegű felkészülés otthon, szabad környezetben nőtt fel. Szerencsére ügyes előadó, hogy ezt meddig vagy hogyan tudja csinálni, az a jövő története, nem tudok és nem is akarok beleszólni. De hogy jól sikerült gyerek, az biztos!

– Boros Norbert –

 








hirdetés