Szemlesütve

Szemlesütve
A menetjegyirodába érve először mindenki a helyiség hátsó részében álló asztalt célozta meg, mivel eddig ott árulták a havi autóbusz- és villamos bérleteket. Kenyeres Ilona jegyzete.

Az asztal azonban üres volt, s rajta egy tábla felirata a tömegközlekedést igénybe vevőket az 1-es ablakhoz irányította, ahol most nem vonatjegyekre, hanem bérletekre várók sora kanyargott. D., a vak költő is egyenesen hátra ment összehajtogatott botjával, ám a mögöttem álló hölgy, és jómagam is azonnal figyelmeztettük, hogy itt van a „bérletes” sor – sőt előre is akartuk engedni. Ezt azonban az időközben érkezettek nem engedték, így D. – igaz, hogy nem fehér, hanem sötét színű botjával – hátrakullogott, és beállt azok mögé, akik már utána érkeztek.

Mi ketten pedig csak egyet tehettünk: szégyelltük magunkat azok helyett, akikben a tolerancia szikrája sem volt fellelhető, holott a megkülönböztető fehér bot nélkül is jól látható volt D. vaksága, ráadásul előbb érkezett, mint ők.

D. sajnos már hozzászokott a hasonló esetekhez. Nemrégiben egy élelmiszerüzlet kasszájánál egy sorsolásra jogosító utalványt kapott, amit a pénztárosnő azonnal ki is akart tölteni helyette. A nevét és a címét kellett csak ráírni a cédulára, s már csupán az irányítószám hiányzott, amikor a D. mögött álló „hölgy” ingerülten megszólalt: „Na, nekem erre nincs időm! A vak embernek később is ki lehet tölteni azt a cetlit, én sietek”! És D. akkor is félreállt, mintha neki kellene szégyellnie magát azért, mert nem lát. A hölgy pedig, mint aki jól végezte dolgát, kivonult az üzletből, s beszállt egy hatalmas terepjáróba. Arra telt neki, emberségre nem…

Én, bár hálát adok Istennek, hogy látom a körülöttem lévőket, ilyenkor legszívesebben behunynám a szememet…

-Kenyeres Ilona-

ilona.kenyeres@naplo.haon.hu








hirdetés