Szavazzon a kedvenc vicces történetére!

Akt.:
Szavazzon a kedvenc vicces történetére!
Szép számmal érkeztek vicces sztorik olvasóinktól, most az Önök segítségét kérjük, hogy eldőljön, kié a legjobb!

Voksukat december 30. reggel 9 óráig adhatják le, a legtöbb szavazatot kapó történet írója 5 ezer forint éttermi utalványt, a második fél éves digitális Napló-előfizetést, míg a harmadik helyezett negyed éves digitális Nalpó-előfizetést kap ajándékba. Sőt! A legviccesebb történetek a Hajdú-bihari Napló december 31-ei számában is megjelennek.

HBN

GYÁSZSZERTARTÁS a KOLOZSVÁRI REFORMÁTUS TEOLÓGIÁN
Ejsze maga szegény pocakos Szász Domokos püspök sem gondolta volna, midőn 1895-ben felhozta a Teológiát Nagyenyedről Kolozsvárra, hogy mi célra is építteti ezt az impozáns épületet. Történt ugyanis, hogy 1974 májusában éjféltájt hazaszállingózott a teológus ifjúság a városból. A hosszú folyosókon falkába verődve adomázott, heherészett egy századnyi legény, széllel szálló magyar fiúk Erdély és a Partium minden zegezugából. Voltak ott reformátusok, unitáriusok, evangélikusok, no meg három szebeni szász vendégdiák és egy bűbájos fiatal holland házaspár.
Valamelyik unatkozó székely srác kiötlötte: – Fiúk, csináljunk egy temetést! És úgy lőn. Ragyogó gondolat. „Száll a madár árgól ágra, / Száll az ének szájról szájra.” Zsongás támadt, szervezkedés, tüsténkedés. Egy rozoga íróasztal, egy ajtó meg néhány szék leköltözött az udvarra. Halottat, papot, özvegyet választottunk. A kis pápaszemes Szabó Jóskát felfektettük az ajtó-ravatalra, mely két szék karján pompázott. Méltósággal letakartuk egy fehér lepedővel. Papnak Deritei Gyuri választatott, a kalotaszegi nős óriás. Paraméterei: százkilencvennyolc magas, száztizennyolc kilós, olyasforma, mint az a néhai kolozsvári lelkész, akiről Fadrusz Kinizsi Pált mintázta a Mátyás-szobron.
A kis öregecske portás, Bakó úr váltig sápítozott: – Baj lesz ebből, tiszteletes urak, a rektor úr… – Elszállt az már, mint egy esti fohász, otthon gubbaszt a lexikonjai közt!
A Teológia kétemeletes épülete macsaköves nagy U alakú udvart ölel, a végében park rózsákkal és vén hársfákkal. Langyos májusi szellők barangoltak, hozták a botanikus kert fenyőillatát, keverték a Fellegvár orgonáinak balzsamával. Az idén énekelte Tamás Gabi híres dalát: A Donát úton nyílnak már az orgonák.
Nos, Gyuri tiszteletesre ráhúztunk egy kifakult nyugdíjas palástot, körülbelül térdig ért rajta. A halottas asztal mögött három széken „vitézkötésesben” feszített a kántor, a pap meg a funerátor. Néhány törölköző-fejkendős siratóasszony már óbégatott: – „Tegnapelőtt este együtt ettünk tököt, szegény Józsi bátyám nem ért csütörtököt.” – „Tegnapelőtt este együtt ettünk halat, Józsi bátyám torkán nem megy le a falat.”
Nagytiszteletű úr nagyon szépen prédikált. Többek között azt mondotta volt: – Atyámfiai, mindnyájan meghalunk, tán még én is. A tisztességtévő gyülekezet vele együtt keservesen rítt. Az özvegy és család a ravatalra borulva zokogott, sőt jajveszékelt.
A szertartás végeztével négy „sírásó” vállára vette a ravatalt és körbe-körbe jártuk az udvart. A kántor mögött vonultunk énekelvén, „Búcsút vennem el kell mennem e földről nékem…”
Ám mit ad a Sors, „mely egytenyérről jót és rosszat osztogat”, az első emelet egyik ószlagnyi ablakán kihajol a rektor, és sztentori orrhangon imigyen rivall: – Kérem, a halott és a pap jöjjön fel, a gyászoló gyülekezet és a síró rokonság menjen haza.”

Megemlékezett: Károlyi Kovács Imre
nagykereki református lelkipásztor

Cerka
“Egyik ismerősöm mesélte , hogy a macskája -akkor még nem volt neve-szájában valami ismeretlennel futkározott./utóbb kiderült “”ácsceruza volt a szájában/
Kérdezte barátját ,mi történt , mire Ő :-Bekapta a CERKÁMAT!!!
Nos , ezen jót nevettek azután….és a történet poénja , hogy Cerkának hívják azóta a Macskát…”

Telefon
“Egyik Családtag Anyukája felhívta leányát mobilon (más telefonja ,vezetékes nem volt):
-Kedves lányom nem tudod hova raktam el a telefont ,sehol nem találom…
Leány erre:
–De ,hiszen Anya arról beszélsz….
Jót nevettek a karácsony előtti rohanásban”

Pígyóka
“Nellyke a kisunoka még kicsi volt. Ekkor mondta , hogy PÍGYÓKA ,.. PÍGYÓKA.:::
Mi helybítettük , hogy KÁ-val mondjad…-KÁ-val helyes
Erre Ő a sajátos logika szerint:—P Í G Y Ó K Á V A L…..
Sokáig ez lett a kígyó másik megnevezése….”

Jehovák “eltérítése”
“A dolog úgy történt,hogy az anyósom ellátogatott hozzánk,néhány napra!Ezalatt,egy nap csengettek,és én mentem ki a kapuba!Két idősebb hölgy,mint utólag kiderült,Jehova tanúi voltak.Említették,hogy korábban jártak már itt,és beszéltek egy hölggyel,bizonyára az anyukámmal!
-Nem,mondtam,ő az élettársam volt,mondtam,mire elkerekedett a szemük,egymásra néztek,és sűrű elnézések mellett odébbálltak! Amikor ezt elmeséltem bent,kiderült,hogy nem a párommal beszéltek,hanem az anyósommal,mindenki sírt a nevetéstől! Azóta sem láttam őket! :)”

A megtalált bizalom
“Napjainkban hál’istennek egyre több az állatbarát. A házi kedvencek között a macskák elől talán mégis a kutyák viszik el a pálmát, hiszen már léteznek kutya szépségszalonok, kutya divatházak, sőt kutya panziók is. Egyes emberek oly mértékig rajonganak négylábú kedvenceikért, hogy szeretetüket bármelyik gyermek, szülő, vagy házastárs is megirigyelné. Akiket azonban egyszer is megharapott egy feldühödött házőrző, vagy akár egy agyon kényeztetett öleb, bizony tisztes távolságból „szeretik” a kutyákat. Oda a bizalom.
Így volt ezzel mostanáig a bátyám, Pisti is, mígnem egy napon gyökeresen megváltozott a kutyákhoz fűződő távolságtartó, már-már ellenséges magatartása.
Azon a nevezetes napon, amikor az egyik falunkbéli éppen a születendő gyermekének örömére tartott világraszóló mulatságot, egész éjjel az én hőn szeretett bátyám húzta a talpalávalót. Bárándon is ismerik a mondást, miszerint az ökör iszik magában, az örömapa pedig köztudottan nem ökör volt, hanem vasutas. Így aztán nem csoda, hogy reggelre az én zenész bátyám is úgy elázott, hogy nem találta a világát. Még hogy a világát, de a fogsorát sem! Ez bizony igen komoly veszteség bármely szegény embernél, hát még egy zenésznél! Fogatlanul szórakoztatni a nagyérdeműt? Ki hallott még ilyet? Nemcsak, mint látvány leírhatatlan a fog nélküli zenész, de bizony a nótabéli szerelmes szavak is sziszegőssé válnak nála, akár a kígyóknál!
Lógatta is a fejét az én bajba jutott testvérem, mígnem a húgom azt nem mondta neki:
– Ha már ennyire félnótás vagy, hogy még a fogadat is elhagytad, legalább lenne annyi eszed, hogy visszaemlékeznél rá, hol jártál utoljára, amikor még megvolt!
– Hogyhogy hol jártam, nagyokos! Hát mit tudom én? Ha nem rúgtam volna be, akkor biztosan tudnám! Sőt ez esetben a fogamat sem hagytam volna el!
– Akkor most, hogy kijózanodtál, lódulj és próbáld megkeresni! Hátha előkerül!
Ment is az én bátyám, akár a szófogadó nebuló, megkeresni az elhagyott fogsorát. Ekkorra már a háziak is kijózanodtak. Meg is kezdődött a hajsza az elveszett jószág miatt. Aki csak élt és mozgott, mindenki a műfogsort kereste. Mindhiába. Bizony az nem került elő.
Pár nap múlva, amikor a bátyám ismét látogatást tett az említett családnál, a termetes méretű eb a fogatlant meglátva örömében annak nyakába ugrott. De bizony a mi Pistink nem rajong a kutyák ilyen fajta fogadtatásáért. Most is megpróbálta azt békésen levakarni. Majd mikor belátta, hogy ez bizony szép szóval nem fog menni, ráförmedt a vendégszerető négylábúra.
– Takarodj innen, te hülye kutya!
A termetes ebet azonban nem rázta meg, hogy értelmi képességeit becsmérlik. Megragadta a bátyám nadrágszárát és gazdástul a kert végébe ráncigálta. Ott azután csillogó szemekkel győzedelmesen leült Pisti bátyám földön heverő fogsora mellé.
– Ki érti a kutyákat? – szólalt meg a háttérből a gazdi. – Miért nem hozta elő, ha egyszer megtalálta?
– Mert több esze van, mint kettőnknek együttvéve – simogatta meg az odasimuló bozontos fejet a bátyám. – Hiszen tudta, hogyha a szájába veszi a fogsort, az esetleg összeroppanhat.
Ó idők, ó erkölcsök! Újabban gyűjtik a csontot Bárándon a Hunyadi 24 szám alatt.”

Mi is megértük a pénzünket!
Történt régen, hogy középiskolai ballagásunk volt a közeli városban. A vendégeink a késő délutáni vonattal mentek haza és mi ki akartuk kisérni őket az éllomásra de a kimenőnk a koliban csak délután 6-ig szólt.Mi a tiltás ellenére késtünk és már sötét volt mikor visszaértünk de a koli kapu zárva volt. A portás bácsi nem nyitott kaput. Mit csináljunk?A párhuzamos utca háztömbjét megkeresve bementünk az udvarba és bár szűk szoknya volt rajtunk a kőkeritésre felmásztunk és beugrottunk a koli udvarára.Ez annál is inkább kockázatos volt, mert a koli udvara kb.másfél méterrel mélyebb volt igy ugráskor a szoknyánk szétszakadt. Ez volt egy, de ez még semmi: az ügyeletes éjszakai kedvenc Anci nénink a nev.tanárnőnk akkor kanyarodott be az udvarra a bejárat felől autóval és igy teljes díszkivilágitásban elkapott bennünket. Nosza lányok lebuktunk. Másnap kolitanács és kizártak bennünket a koliból. Akkor kezdődött a szorgalmi idő ,felkészülés az irásbeli érettségire és a többi… Haza nem mertünk menni pénzünk nem volt albérletre, az ágynemüt le kellett adni és kaja se volt kilátásba. Szorult helyzetben voltunk és be voltunk ijedve most mi lesz? Minden csoda három napig tart felkiáltással reszkíroztunk! Lesz ami lesz ! Másnap mint mikor minden rendben van lementünk az ebédlőbe vigyázva, hogy fejesekkel lehetőleg ne nagyon találkozzunk és megkajáltunk. Este az ágynemű nélküli ágyban /huzat nélküli/aludtunk, a kolidijat nem fizettük és igy ellaktunk kb. 2-3 hétig. A kutya sem vette észre hogy mi már jogtalanul lakunk bennt és még a kolidijunk is megmaradt. Tehettük ezt azért mert elég népes volt a kolitársaság és összetartó és 3 ember abból a 250-3oo főből nem vevődött eléggé észre. Persze évvégével a bucsuesten mindent bevallottunk és jót mulattunk. Szóval mikor az unokáim csinytevését birálnám mindig eszembe jut, hogy mi sem voltunk angyalok pedig lányok voltunk.”

Ne szólj hozzá!
“Évekig jártam – 7 éven keresztül – Franciaországba művésztelepre. Sokat kóboroltam, kutattam, fotóztam. Nagyon sok macskával találkoztam az utcákon, mind nagyon aranyos volt (nekem). Egyszer megszólítottam egy lompos farkú, gyapjas szőrű, csodálatos vörös cicát. Egymásra néztünk, s rögtön tudtam nem szabadulok. Velem tartott az úton, beszélgettünk. Aztán hozzánk csatlakozott még egy cirmos, aztán egy fekete-tarka, egy fehér, egy szürke, egy szürke-tarka, mire körülnéztem már egy falka kísért utamon. Átmentem a másik oldalba, de követtek. Szaporáztam lépteimet, azok is. Fotózásról már szó sem volt. Átmentem egy forgalmas zebrán, gondoltam talán nem tudnak utánam jönni. Az autósok illedelmesen, jóindulatú mosollyal orruk alatt, átengedték a csapatot. Az egyik, mintha intett volna a macskáknak, szabad utat engedve. Lehet, azt hitték filmforgatás van? Amikor úgy gondoltam, hogy nem figyelnek rám kísérőim, hirtelen „lóugrással” betértem egy ruhás boltba. Terveztem, elidőzök egy kicsit, mindent megnézek, tudjam mi a divat errefelé. Sokáig tartott! Dolgom végeztével, biztos voltam a kinti egyedüllétben. Döbbenet! Türelem rózsát terem! De nem nekem! Még egy fekete anyamacska is csatlakozott két kis cicájával a team-hez. Határoztam! A búcsú ideje eljött, beültem az autóba és 120-al elhúztam.”

Fellebbezés
A büntető ügyek bírósági tárgyalásán az ítélet kihirdetése után a bíró megkérdezi a vádlottól: akar-e fellebbezni.
Így történt ez 1957 nyarán is, amikor S.B.v-i lakost M.K. tanácsvezető bíró 8 év börtönre ítélte. M.K. bírót a rabok úgy tartották számon, hogy az Ő ítéleteit általában helyben hagyja a Legfelsőbb Bíróság.
Természetesen Debrecenben is volt „vérbíró”. Korábban a Vagongyárban a kijavított vagonokat mázolta, de még 1957-ben sem volt jogi diplomája. Visszatérve S.B. ítélet kihirdetésére, a bíró „Akar-e fellebbezni?” kérdésére S.B. azt válaszolta: „én inkább lejjebbeznék tisztelt Bíróság.” Eddig a csattanó. Befejezésként a Legfelsőbb bíróság meghagyta a 8 évet.

Megtévesztés
Mikor még dolgoztam a Szolivállnál, a kanizsai bútorgyár is hozzánk tartozott, megrendeléseket vettünk fel. Volt egy parókám, s a két gyerekem kitalálta, hogy az apjuk tegye fel a fejére és vicceljenek meg engem. Az apjuk becsengetett az ajtón az utca felől, én kinyitottam és azt mondta, hogy a kanizsai bútorgyártól jött. Mondom: – Jó napot kívánok! A gyerekek elkezdtek nevetni, aztán ismertem fel, hogy a férjem bolondozott. Jót nevettünk, hogy így becsapott, s nem ismertem fel rögtön.

Hol lakik a Mikulás?
Ha nem is közvetlenül karácsonyhoz, de környékéhez, és bűvkörébe köthető ez a sztori, mely néhány éve történt, s a fenyőfa alatt gyakran mesélem újra és újra családtagjaimnak, vagy barátaimnak.
Hosszú évek óta vagyok drága Mikulásunknak neve napja körül alteregója, kvázi segítője, s barátokhoz, rokonokhoz szívesen elmegyek kiváló öltözékemben – amúgy csak játszani az eszem – a gyerkőcöket szórakoztatni a felnőtteket megnevettetni.
Legkisebb fiam középsős ovis volt, s elgondolásom szerint tudta, hogy mit „művelek”. Tágra nyílt szemekkel kis kezét maga előtt összefonva nézte, ahogy piros „kosztümömben” ki-be szaladgálok az ajtón, csomagokat tuszkolok a puttonyomba, s már rohanok is tovább. Fél óra múlva újra megjelenek, nejemtől kérdezem a következő címet, telefonálok s vidáman „hohohózva” már indulok is tova.
Egyik alkalomkor azonban életem párja egyszer csak titkon a fülembe súgta – kicsit bosszúsan – a következő kérdést:
És a mi kicsinkhez nem jön a Télapó?
Hogyne jönne! – válaszoltam kicsit restelkedve – majd az utolsó helyszín után ő következik.
Így is történt. Miután az utolsó kuncsaftot is letudtam, határozottan bekopogtattam kampós botommal a saját házam ajtaján. A mi kis Robink nyitott ajtót, hellyel kínált, énekelt nekem, elmondta, hogy mit szokott segíteni a szüleinek, (az asszony fényképezett), megígérte, hogy jövőre is jó lesz, majd eltűnt szobája mélyén az ajándékcsomaggal. A fárasztó nap után jelmezemtől megszabadulva botorkáltam be a fürdőszobába, s később a közös vacsora után nyugovóra tértünk.
Az igazi poén másnap délután következett be, mikor a feleségemet, – aki az óvodába ment a gyerekért – a dadus nénije tájékoztatta gyermekünk és barátja eszmecseréjéről mely a tízórai alatt történt, s a következőképpen zajlott le:
Nálatok volt tegnap este a Mikulás? – kérdezte érdeklődve Robi barátja.
Nálunk? Hiszen ott lakik. – hangzott csak úgy foghegyről az egykedvű válasz.

Oktatás
Kis kopaszként a Nyírbátori Határőr kerületben kaptam életem egyik felesleges, de fölöttébb érdekes oktatását.
Az történt, hogy ebéd után még volt bőven időnk a délutáni foglalkozásig ezért bementünk az ezred kantinba. Ott olyat láttam, hogy még az unkáimnak is mesélni fogom. Két öreg kiképző szakaszvezető a Dzsekszonról előttem vásárolt egy-egy Derby arcszeszt és két kólát. Elvonultak a rekeszek mellé a sarokba. Bicskájukkal levágták a műanyag flakon tetejét, majd koccintottak és kiitták a másfél decis kemikáliát. Amikor észrevették, hogy őket bámulom így szóltak.
– A Pitralon öcsém ihatatlan! – magyarázta.
– Meg sok idő, míg kicsöpög az üvegből! – kontrázott a másik.
Csak bólogatni tudtam…

Elhagyott család
Ez a történet egy szocialista brigádkirándulás alkalmából történt.
A brigád tagjai családjukkal együtt buszos kiránduláson vettek részt Budapesten.Jártunk a Parlamentben a Hősök terén stb.Egy római parti campingban töltöttük egy kellemes hétvégét.
Vasárnap délután hazaindulva az egyik brigádtag ismerőséhez egy kis hevesi faluba betértünk,mert igen jó izű borai voltak.Mi férfiak borozgattunk a pincében a nők gyerekek,kávét üdítőt ittak,folyó ügyeiket intézték.Oly gyorsan telt az idő a pincében,pár pohár bor után,hogy gyorsan gyülekező fel mindenki a buszra.Létszámellenőrzés,megvan mindenkinek felesége,férje gyereke? Igen volt a válasz!A busz elindult pár kilométer után vette észre egyikünk,hogy neki nincs ott a felesége és leánygyermeke.Busz satufék,próbál megfordulni,de közben mellettünk megáll a pincetulajdonos ladája és hozza a két ott maradt hozzátartozót.
Gondolhatjátok,hogy egész úton hazafelé mit kapott a férj,hogy nem tud vigyázni a családjára.De mi ezt a bor mámorító hatásának a számlájára irtunk amit persze ingyen ittunk.
Azóta bármikor felelevenítjük a történetet könnyesre nevetjük magunkat.

Gimnazista történet
A hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban az 1950-es évek vége felé igen nagy volt a szigorúság: az
utcán diáksapkát kellett viselni, engedéllyel lehetett csak moziba menni és osztályfőnöki (vagy ismétlődés esetén
igazgatói) megrovás járt a cigarettázásért!
A gimnázium udvarának a végén volt a fiú w.c., ahol az óraközi szünetekben a bátrabbak időnként rágyújtottak,
mivel a tanárok messze elkerülték azt a félreeső helyet.
Egyszer azonban mégis betoppant egy szigorú tanár ellenőrzés végett. Mindenkiben meghűlt a vér, hogy most
mi lesz? Az első fiú, akit cigizésen kapott, ijedtében a nyelvével az égő csikket a szájába kanyarította és megpró-
bált udvariasan köszönni: “Jó napot, tanár úr!”, de közben a füstöt nem tudta visszatartani. A tanár most az egyszer
elnevette magát és azt kérdezte: “Mi történt veled, fiam? Csak nem gyomorégésed van?!
Így aztán szerencsésen végződött ez az eset és a későbbiekben mintha ritkábban vették volna elő a fiúk azon a
helyen a cigarettát…

A pótnászút
A feleségemet 1971. december 24-én 3 hónapos sorkatonaként vettem el feleségül. Ő Egerben élt, míg én onnan messze, Nyírteleken szolgáltam, ahol a vezetés nagyvonalúan „3 teljes napot” engedélyezett számomra az oda-vissza utazásra (mely a következőképpen nézett ki: gyalog a laktanyától több km-re a nyírteleki úthoz, majd stoppal Nyíregyházára, onnan vonattal Miskolcra, onnan vonattal Füzesabonyba, majd onnan az esküvőm színhelyére, Egerbe egy újabb vonattal, majd a harmadik napon ugyanez visszafelé), no és persze e két nap között megtartott esküvőnkre. Konkrétan így nézett ki a 3 napos programom: 2 nap eltelt az oda-vissza utazással, míg a köztes nagy nap pedig az imádott anyósom részére történt több órás favágással, majd ezt követte délután a polgári szertartás, majd összesen 10-12 fő részére rövid vacsora egy olcsó étteremben (drágábbra a havi 130 Ft-os zsoldomból nemigen futotta), ahonnan a szent estére hivatkozva már este 7-kor kirúgtak bennünket…
Szóval örökre emlékezetes maradt az esküvőnk, főként a félnapos favágást is beleértve…

Alig vártam, hogy csekély 21 hónappal később leszereljek, s elvigyem a feleségemet egy „pótnászútra”. Úti célként egy lengyelországi körutat tűztem ki magunk elé – persze végig vonattal, mert akkor még autóm legfeljebb álmaimban volt.

Nagy várakozás után málhásokat megszégyenítő csomagokkal megpakolva vágtunk neki a 10-11 napos útnak (egy „apróság” az utazásunkkal kapcsolatosan: bár a kiválasztott nemzetközi gyorsra helyjegyünk volt, a szerelvény annyira meg volt tömve utasokkal, hogy egészen Varsóig egész éjjel végig a folyosón kellett állunk, mert nem tudtunk a jogos helyünkig eljutni…)

Varsóba hulla fáradtan megérkezve egy, az állomástól alig 4-5 km-re levő előzetesen kiválasztott ifjúsági szállásra vettük az irányt. Persze a nagy csomagjainkkal gyalogosan, mert taxi nem fért bele a költségvetésünkbe…

Tolmács révén, a kiváló nyelvérzékemnek köszönhetően semmilyen gondot nem jelentett számomra, hogy az utazás előtt megtanuljak lengyelül, így a végre megtalált ifjúsági szálláson minden gond nélkül nekiállhattam a portás által kezembe nyomott lengyel nyelvű „házirendet” áttanulmányozni. Annak első részével még semmi probléma nem volt. Csak akkor nyúlt meg az arcom, amikor a következőket olvashattam az egyéb tilalmak mellett: A SZOBÁKBAN CSAK EGYNEMŰ SZEMÉLYEK TARTÓZKODHATNAK! – De hát mi nászutasok vagyunk! – mondtam a portásnak, – így nem aludhatunk külön szobákban!!!

Erre a portás a kezét nyújtva (no nem kezet akart velem fogni, hanem a „baksist” várta tőlem), mely akcióra az összes feleslegesnek ítélt pénzünket megkapva megígérte, hogy ha délután 4 órakor visszajövünk (ekkor még csak délelőtt 10 óra volt, s már mögöttünk volt egy állva töltött gyötrelmes utazás…), olyan szobába kerülhetünk, ahol mindketten együtt lehetünk…

A „mindent a célért” jelszó jegyében a kijelölt időpontig vándor gólyaként 16 óráig kóvályogtunk a városban, majd a szálláshelyünkre visszatérve megkaptuk a kijelölt szobánk várva várt kulcsát! – Végre kettesben egy közös szobában! – lelkesedtünk. De amikor a célhelyiséget elértük, teljesen leesett az állunk: Valóban olyan szobát kaptunk, amelyben mindketten tartózkodhatunk. Csak éppen azt nem mondta az az átkozott portás, hogy ez a szoba 16 fő részére 8 emeletes ágyat tartalmaz, s 7 ágy már alul-felül foglalt is volt a helyiségben. Majdnem sírógörcsöt kaptunk a látványtól. Még az sem vígasztalt meg bennünket, hogy a szobában levő német, angol, francia, lengyel és egyéb nációk női illetve férfi képviselőivel, mint tolmács, kiválóan eldiskurálhattam volna, ha lett volna kedvem hozzá. A végeredmény az volt, hogy az emeletes ágyon én felül aludtam, míg a feleségem alul…

Azt hiszem, egész éjjel az járt az eszünkben, hogy mi a fenének van köztünk ez az egy szint távolság, hiszen mi mégiscsak PÓTNÁSZUTASOK VOLNÁNK…

Az „elveszett” mobiltelefon
A vezetékes telefonunk mellett van két mobil telefonunk is. A ” hordozható telefonokat ” mindig ott tartjuk, ahol tartózkodunk.Történt az egyik este, hogy a nappali szobából költöztem át a hálószobába. Mindent összemarkoltam a kezembe. S bebizonyosodott az a közmondás, hogy ” Aki sokat markol keveset fog ” Egész este kerestük a Feleségem mobiltelefonját, s nem találtuk sehol. Átkutattunk minden szobát, minden fiókot. Megnéztük az asztalok alját is, de a telefon nem került elő. Eszembe jutott, hogy a telefonomról hívjam a Feleségem telefonszámát, az nyomra fog vezetni. Hívásra valóban jelzett az ” elveszett telefon ” Csak az volt a baj, hogy bármelyik szobában kerestük is, mindig a közelről jelzett, de nem találtuk sehol. ?ár lemondtunk a keresésről, vetkőzni kezdtem a fürdéshez, s amikor a bemelegítőm zsebébe nyúltam, a kezembe került az ” elveszett mobiltelefon ” Az egész keresés alatt ott lapult a zsebemben!



Címkék:






hirdetés