Szabad-e a nő, ha testét kölcsönadja?

Akt.:
Szabad-e a nő, ha testét kölcsönadja?
© Fotó: Derencsényi István
Debrecen – „Fájdalom ellen senki az ember”, de jó beszélni róla, akár a színházban.

A sokat tapasztaltak mondják, hogy kétpólusú a világ. Honnan ismernénk fel a fényt, ha nem a sötétből bújnánk elő épp? Fejbiccentés nélkül poroznánk el az úton az öröm mellett, ha a szívünk azelőtt még sosem vált volna ügyetlen késdobáló áldozatává. Mit ér a mély szó az állandó hegytetőn ücsörgőnek, s érti-e a hullámvölgy jelentését?

Bólogatunk, megadóan sóhajtunk, ha efféléket olvasunk, de azért rácsodálkozunk mindig, amikor épp – a másiknak létjogosultságot adó – pólusok rosszabbik végén kapálózunk. Ahogy az élet leglényegibb dolgai általában, úgy a gyermekvállalás döntése, s aztán a nevelés is épp ilyen árnyalt és szélsőséges. Ezt igyekezett megfogni az Anyajegy című előadást játszó Markó-Valentyik Anna. A Szabó T. Anna szövegeire épülő és bábszínházi elemeket is bevonó darabot a MagdaFeszt kapcsán hétfőn láthatta a Csokonai Színház stúdiószínpadának közönsége.

Nem túloz

A produkció egyik erőssége a színész természetessége és az a harmónia, amelyet a művészeti munkatársként aposztrofált Ellinger Edinával és Gimesi Dórával együtt találtak meg a jelenetekben. Hiszünk nekik, vagy akár már átéltünk ilyet. Ha belesnénk egy kisgyermekes édesanya szobája ablakán éjjel az altatáskor, reggel az óvodába induláskor, a karácsonyi ügyködéskor, azaz a „csoda újrahazudására” készülvén, pont ezt látnánk. Talán még cifrábbakat is, de épp azért hiteles, amit a színpadon nézünk, mert nincs túljátszva, a kiabálás, a kiborulás, az öröm, a kétely. (Még akkor sem, ha a gyermeknevelés köztudottan olyan tudatállapot-módosulás, ami a valóságban olykor tényleg hihetetlenül szentimentális reakciókat képes kicsikarni a legkeményebb emberekből is.)

11_9Fotó Derencsényi István

Kiteljesedés?

Az előadás a túláradás gyanús határán belül maradva mégis megmutatja a nehézségeket, a félelem alakjait. Szól az első elhatározáskor szóba jövő egyénenként változó kérdésekről, szempontokról. Szabó T. Anna így fogalmaz: „Az anyaság vágya ebben a helyzetben egyszerre volt a kiteljesedett test sóvárgása a gyermekre, és elkeseredett bizonyítási kényszer, hogy mégis teljes értékű nő vagyok. Fizikailag és érzelmileg biztosan elég érett voltam az anyaságra, de azt már akkor is tudtam, hogy a körülményeim sem megfelelőek, de szellemileg sem vagyok még az, aki lenni akarok.”

Számos erős mondattal gazdagodik még a közönség az est folyamán. Ilyenekkel például, hogy „fájdalom ellen senki az ember”, s néhány jól beépített, a jelenetben nem természetellenesen ható verssel, mint a Hangok a várakozásban című első részlete.

Boldogul

A félelmekre visszakanyarodva, a produkció beszél a tinédzserkori teherbeesés aggodalmáról, majd a későbbi ennek ellenkezőjétől való rettegéstől; a megfoganás utáni ezerféle szorongásról; a szülésről; az első pelenkázás, öltöztetés pánikjáról; a megnyúlt „anyatest” korábbi kívánatosra formálásának vágyáról; az izgalmas gyermeki kérdésekre való helyes vagy legalább kielégítő válaszok adásának reményéről; a pattanásig feszített idegek nyomán felszakadó kiabálás után kínzó bűntudatról. A gyermekkori vágya szerint élő, tulajdonképpen boldog, de fáradt nő nem egyértelmű válaszáról az osztálytalálkozón felmerülő kérdésre: Szabadnak érzed magad?

11_15Fotó Derencsényi István

Eszközszegény, ötletgazdag

A színmű tanúskodik az alkotó kreativitásáról. A produkció éppoly eszköztelen, mint egy valódi ok nélkül hisztiző gyermek ellen érzi magát az édesanya az első tíz megoldást nyújtó kör, sőt a végső lépés, a tortával „zsarolás”, akarom mondani vigasztalás hiábavalóságának észlelése után. Mindössze egy ágy, két csíptetős olvasólámpa, néhány párna, egy fehér lezárható faláda és egy arctalan báb szolgálja a színészt az érzések átadásában 50 percen át. És a saját hangja, amit remekül kölcsönöz a párna-, illetve bábgyermeknek.

Billenések?

Hiányként éltem meg, hogy a társ, azaz az apa-férfi a megfoganás ötletes, szimbolikus pillanatát követően nagyon kevés, egy néhány perces szövegrésznyi jelenetben „szerepel”. Ahogyan azt is nehéz befogadnom, hogy jórészt a gyermeknevelés árny­oldaláról kaptam képet, még ha jókor, jó mértékben humort is vegyítettek a színházélménybe. De talán csak újra kell fogalmaznom a hozzáállásom a produkcióhoz, s megértenem, épp azokra a pillanatokra fókuszál, amikben – reálisan vagy nem – teljesen egyedül érzi magát a nő. S ebbéli törekvését tökéletesen beteljesítette.

HaBe