“Sosem voltam lázadó típus, de mindig szerettem volna kicsit az lenni”

Pásztor Ádám
Pásztor Ádám - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – A csukódó kapuk nem véget, hanem várakozást jelentenek. Interjú Pásztor Ádám színésszel.

Pásztor Ádám nem annyira „Csavard fel a szőnyeget-típus”. Szerény, intelligens, válaszait megfontolja. Olyan ember, akivel jó leülni egy teára, s beszélgetni bármiről. Szinte nehéz elképzelni, ahogyan Fenyő Mikiként szerteszéjjel tolja a bútorokat és feje tetejére állít mindent egy éjjelen. A Csokonai Színház december 18-án bemutatott Made in Hungária című musicalének meghívott főszereplője azt mondta, épp azt élvezi, hogy tőle távol álló ruhákat próbálhat fel, simíthat magára, majd vállára akaszthatja és színesítheti vele a következő munkájának lélek-jelmeztárát.

A honlapod változó háttérképein mindig megjelenik egy ajtó. Van szimbolikus jelentősége?

Pásztor Ádám: Nem volt koncepció, viszont most, hogy említed, azt gondolom, biztosan megvan az oka. Hiszek abban, hogy ahol bezárul egy ajtó, ott megnyílik egy másik. Emberi kapcsolataimban és szakmai életemben is tapasztaltam ilyet.

A fővárosi Pince Színházban játszott három előadásomból kettőt levettek a színről az előző évadban a vezetőváltás nyomán megváltozott koncepció okán. Megviselt, hogy nem búcsúzhattam el kellőképp a daraboktól. Amikor színpadon álltam nem tudtam, hogy ezekben utoljára.

Hogyan kerültél egy vidéki színház zenés darabjának a főszerepébe?

Pásztor Ádám: Felhívtak. Ez az eset rímel, az előbb említett jelképekre. Akkoriban épp azt éreztem, hogy záródnak körülöttem a kapuk. Ilyenkor szokott a semmiből érkezni például egy biztató telefon: „Mit csinálsz novemberben, mert lenne itt egy szerep?” Ráadásul főszerep, amire nem nyílik mindennap lehetősége a fiatal színésznek. Kedves barátom, volt osztálytársam, a Csokonaiban játszó Papp Pista puhatolózott legelőször nálam, aztán a művészeti titkárságról hívtak, hogy kivel kell egyeztetni az aktuális munkáimat, szerepelsőségeimet. Az első telefon után alig egy héttel itt voltam a tánckari próbán. Családias légkör fogadott. Már az elő találkozás alkalmával végtelenül kedvesen fogadtak az itteniek, pedig én csak, mint megszálló vendég csatlakoztam ehhez az egységhez. Garay-Nagy Tamással, a darabbéli édesapámmal gyakran keressük egymás társaságát, jókat beszélgetünk. Kicsit idetartozónak érzem magam attól, hogy sok történetet megoszt velem.

Nyilatkozataidból mindig kiolvasható, hogy állandó feladatodnak tartod a tanulást. Mit viszel tovább a „hátizsákodban”?

Pásztor Ádám: Nagyon sokat. Szakmailag főleg a másikra való odafigyelést. A pörgős prózai jeleneteknek nagyon feszesnek kell lenniük ahhoz, hogy egyértelműek legyenek benne a szándékok. A szereplők kapcsolatainak akár egy pillantásból ki kell derülnie. Tibi (Mészáros Tibor, a rendező / a szerk.) több órát is rászán ezek letisztázására. Minden egyes kollégától megtanulhatom, hogy ő hogyan old meg szituációkat, miképp viszonyul hozzám. A próbafolyamatokban az a kihívás, hogy mint emberek tudjunk figyelni és hatni egymásra. Egy új színésszel való közös munka, nyitottságot igényel. Nagy tanulság nekem, hogyan tudok feloldódni egy jól működő, összeszokott társulatban úgy, hogy ne tűnjek ki „szólózással” vagy értsem nem magamnak dolgozok.

Érezhető-e különbség abban, ahogyan színre visz a művet egy vidéki és egy budapesti kőszínház?

Pásztor Ádám: Budapesten a nagyobb zenés színházi művek alkotófolyamatába is belekóstolhattam. Ott gyári munka folyik. A precízen szerkesztett, nagy szériában játszott darabok színrevitele, sokkal feszítettebb tempót követel. Úgy érzem, vidéken jobban odafigyelnek az emberre. Inkább lassabban haladnak, de a cél felé vezető út minden lépése tiszta. Nagyobb hangsúlyt kap az, hogy a színész mennyit, mit és hogyan mutasson meg saját magából. Másrészt a fővárosban működik a sztárkultusz, amely „szabályai” szerint, hiába lennél alkalmas egy szerepre, nem kapsz lehetőséget, ha nincs neved a szakmában.

Nehézség ez vagy motiváció?

Pásztor Ádám: Előbbi. Nem motivál, hogy „sztár” legyek. Személyiségemből fakadóan nem érdekel az a sztárkultusz, amit Magyarország most képvisel. Ezért is hangsúlyozom a tanulás fontosságát. Szerepeken, lehetőségeken át lehet magabiztosabbá, természetesebbé válni a színpadon. Minél több emberrel, rendezővel, kollégával találkozom, annál többet viszek tovább a tarsolyomban a következő produkcióba.

Ha megragadnék egy közegben Pesten, akkor talán belefásulnék, mert folyton olyan szerepkör jönne az életembe, amire egyszer már képes voltam, amihez meg van a technikám, tudnám hogyan fogja leinstruálni a számomra ismert rendező a jeleneteket és mi lenne vele a célja. Épp ezért jó mindig máshol játszani, hogy a különböző rendezők valami mást is meglássanak bennem és én is magamban. Ez „bányászmunka”.

A darabbéli Mikinek melyik tulajdonságát találtad meg könnyen magadban és melyiket kellett vésővel kifaragni abban a bányában?

Pásztor Ádám: Sosem voltam lázadó típus, ám mindig szerettem volna kicsit az lenni. Az nem feltétlenül rossz tulajdonság, hogy valaki maga köré tudja toborozni a sokaságot egy jó ügy érdekében. A fiatalok csak jól akarták érezni magukat a zene által, kitörni az akkori rendszer korlátaiból. Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy garázdálkodni fognak. Miki érzelmes, szerelmes része viszont ismerős, ehhez könnyebb volt az élményeimből meríteni. De épp most ott tartok, hogy jobb a lázadást csinálni, mert új, izgalmas játék. Remélem egyre bátorodni fog bennem ez a jó érzés.

Az alternatív színházi produkciók a fővárosban ismertebbek, Debrecenben pedig egyre több kezdeményezésnek örülhetünk. Mi a véleményed a deszkákon túli színház jövőjéről?

Pásztor Ádám: Fél éve merültek fel bennem kérdések az alternatív színházak működőképességéről. Személy szerint nagyon jónak találom, hogy fiatalok a sültgalamb-várás helyett, átlátva a mai színházi közeget, önerőből, akár egy lakásban összeállnak és játszanak. Azért mert szeretnek játszani és szeretik a színházat. Már a szándék, hogy értéket akarnak közvetíteni és szeretetből csinálják, nagyon fontos, megsüvegelendő. Ne legyen igazam, de úgy látom, a kőszínházakban kiveszőben van az, hogy az üzleti érdek másodlagos tudjon maradni. Ezért sok pályakezdő fiatalt látok, aki nem kapja meg a lehetőségeket, amivel naggyá válhatna. Félő, hogy így elfojtódik az elkövetkező színészgeneráció születése.

– Horváth Borbála –



További hírek a Hajdú-Bihar kategóriából






hirdetés