Soha vissza nem térő pillanatok

Vége a szünidőnek, az édes semmittevésnek. Újra beindult a verkli. Reggel kapkodás, rohanás, hogy a lurkók időben beérjenek a suliba. Majd minden reggel látom és ilyenkor mindig bevillan: pár évtizede még nem így volt. Akkor a gyerekek rendre beértek időben az iskolákba, pedig zömük gyalog járt. Persze, voltak, akiknek buszozniuk kellett, az pedig csak a kiváltságos keveseknek adatott meg, hogy szüleik autójával érkezhettek vagy távozhattak. Mán László jegyzete.

Ma már más a módi. Időnként alaposan feltorlódik a kocsisor a megyeszékhely néhány iskolájánál. Olyan is van, hogy kis túlzással szinte csak lassít a dzsipkocsi, és kommandósként pattan ki belőle a táskáját maga mögött húzó ifjú, hogy egy rövid sprinttel még időben az osztályba érjen. Nagyon nincs ez rendjén…

Kívülállóként (az ovi és a leendő suli is egy percnyire van a lakásunktól) azért javasolnék valamit a nagy rohanóknak. Mindössze negyedórával kezdjenek el mindent hamarabb reggelente. Így lenne idő arra, hogy ne közvetlenül az iskola előtt álljanak meg az autóval, hanem kicsit arrébb. Lenne pár percnyi séta arra, hogy még szót váltsanak gyermekükkel, az iskola ajtajáig kísérhessék. Megcirógathassák a pofijukat, adhassanak egy puszit.

Csak ennyit kellene kipróbálni. Sok mindent meg lehet venni, helyettesíteni, ám ezeket a pillanatokat soha nem lehet pótolni. Pedig sok évvel később hányan szeretnék…

Mán László

Címkék: ,







hirdetés