Sidi, a „Szakállas Buddha” úgy érzi, hazaért

Sidlovics Gábor
Sidlovics Gábor - © Fotó: Tankcsapda
Debrecen – Sidlovics Gábor nemcsak a Tankcsapdában, hanem Debrecenben is otthonra talált. Interjú.

Rohan az idő! – állapítottuk meg Sidlovics Gáborral. Sidi – mert a nagyközönség így jobban ismeri – 2012. februárjában csatlakozott a Tankcsapdához, s ahogy azt mondja, ezalatt a három és fél év alatt megélt annyi mindent, ami másnak akár tíz esztendőre is elég lenne. A nagyszerű gitáros a Naplónak adott interjújában őszintén beszélt többek között a beilleszkedésről, a „Cseresznyézésről”, az antialkoholizmusának okáról, a katonás neveltetéséről, a debreceniekről és arról, milyen volt az első benyomása az azóta legjobb barátjává lett, Fejes Tamásról.

Amikor bekerültél a Tankcsapdába, külső szemlélőként úgy tűnt, nagyon gyorsan elfogadott a közönség. Hozzád eljutottak negatív visszajelzések?

Sidi: – Akadt egy-kettő, de megmondom őszintén, ez messzemenő töredéke volt annak, amire számítottunk, a zenekar és jómagam. Az első koncertünket hazai pályán, a Roncsbárban adtuk, majd következett a gödöllői Trafó, ahol volt egy 4-5 fős társaság, akik „Cseresznyéztek” egy ideig, majd hazamentek, és ezzel kifulladt az egész sztori. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nincs a mai napig olyan ember, aki jobban szerette azt az időszakot, mint ezt, de hangos megnyilvánulás igazából ennyi volt. Aztán persze vannak „foteltrollok”, de azokból se sok, akik hangot is adtak a nemtetszésüknek. Azért ez óriási dolog, és nagyon hálás vagyok a zenekarnak, illetve a közönségnek is, hogy ilyen hamar el tudtak fogadni. A többiekkel szoktuk beszélni, hogy annyira egyértelmű és természetes számunkra ez a felállás, mintha mindig így játszottunk volna. Fura érzés most erről beszélni, mert már olyan régen volt, s annyi minden történt velem a tankcsapdás évek alatt. Ez az egész azért tűnik nekem 10 évnek, mert 3,5 év alatt annyit éltünk, mint más 10 esztendő alatt.

A rockerek számára az egyik legmeglepőbb tény veled kapcsolatban, hogy antialkoholista vagy.

Sidi: – Nálam ez a dolog 1996-ban kezdődött, nagyjából azóta nem iszok alkoholt, amióta Lukács Laci nem eszik húst – ez egy furcsa egybeesés az életünkben.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Jövőre lesz 20 éve, hogy absztinens vagyok. Ennek az az oka, hogy előtte egyszer voltam berúgva, de az négy évig tartott. Lényegében 20 évesen hagytam abba, mert egyszerűen nem volt más választásom. Azóta ez már hozzátartozik a mindennapokhoz, mára a legtermészetesebb dologgá vált, hogy alkohol nélkül élem az életemet. Nem azt mondom, néha, amikor „belefutok” egy jó borba, vagy whiskybe, és beledugom az orrom, megfordul a fejemben, hogy de jól esne egy korty, de igazából csak eddig jutok. Így legalább mindig van valaki a környezetemben, akit sokkolok a józanságommal.

Amikor egy-egy buliban, vagy koncert után látod, hogy melletted egyre jobb a hangulat, hogyhogy nem csábulsz el?

Sidi: – Két oka van: az egyik, hogy túl mély nyomot hagyott bennem az előtte lévő laza időszak, s azt már semmilyen szinten nem kívánom vissza. A másik pedig az, hogy józanul is velük együtt tudok hülyülni. Abszolút átveszem a rezgésüket. Biztonsági tartalékként pedig mindig ott van Bakó Csabi, aki egy biztos kapaszkodó, hiszen szintén nem iszik.

Eleinte ingáztál Budapest és Debrecen között, mivel a családod a fővárosban élt. Az idő előrehaladtával egyértelművé vált, hogy a cívisvárosba költözik a család?

Sidi: – Eleinte egy próbaidőszakot adtunk magunknak. Az első két évben Fejes Tominál laktam, és ingáztam a két város között. Utólag visszagondolva nem is tudom, hogyan tudtam csinálni. Már ott tartottam, ha beültem a kocsiba, az már automatikusan elindult Debrecenbe, vagy ha itt voltam, akkor Pestre. Az úton lévő összes benzinkutast már névről ismertem, a gyerekeim fejlődését – amikor elkezdtek totyogni, vagy kimondták az első szót – videókon követtem. Két év után a feleségem is úgy gondolta, hogy legyen együtt a család, s Debrecenbe költöztek ők is. Ez egy másik olyan dolog, ami félelmetesen egyértelművé vált, mondhatni bekattant a helyére az életemben: ma már, ha felmegyek Pestre, nem tudom, hogyan tudtam ott élni 11 évig.

Ezek szerint a civil életbe is olyan könnyen ment a beilleszkedés, mint a Tankcsapdába?

Sidi: – Alapvetően vidéki gyerek vagyok, nem Pesten szocializálódtam. A munkákból kifolyólag nagyon sokat vagyunk Pesten, és ahogy visszaérünk, elfog egy bizonyos nyugalom, kimegy a görcs a gyomorból, érzem, most már nyugi van, jó helyen vagyok.

Lehet azt mondani, hogy hazaértél?

Sidi: – Valamilyen szinten igen. Van ennek egy érdekes oldala, mivel már voltam debreceni az életemben. Kevesen tudják, édesapám katonatiszt volt, 2-3 évente mindig költöznünk kellett, szinte minden városhoz köthetők emlékeim, amin a zenekar tagjai ma már csak röhögnek. A lényeg, hogy a nyolcvanas évek közepén édesapámat Nyíregyházáról áthelyezték Debrecenbe, a Sánta Kálmán utcán, egy sorházban laktunk. Nagyjából tíz napig élvezhettük a helyzetet, mert apukámat átvezényelték Nagyatádra, s mennünk kellett. A sors fura fintora, hogy most 50 méterre lakok attól a helytől, ahová akkor költöztünk. Ilyen szempontból is kijelenthető, hogy hazaértem.

Azt szokták mondani a debreceniekről, hogy maguknak való emberek, nem szívesen fogadják be a máshonnan érkezőt. Szembesültél ezzel?

Sidi: – Tényleg elég sok helyen laktam, s az a vicces, hogy mindenütt ezt mondják magukról az emberek. Az évek alatt rájöttem, ez magyar mentalitás, egyszerűen ilyen nép vagyunk. Azt gondolom, kellő nyitottsággal, jóindulattal meg lehet törni ezt a jeget, s úgy érzem, ez nekem sikerült. Nagyon jó kapcsolatban vagyok mindenkivel, csak jókat tudok mondani a debreceniekről. A Rockmafia Debrecen feliratokat tényleg büszkén hordom a mellkasomon és a hátamon, mert tényleg úgy érzem, hazaérkeztem, megjöttem.

A jövőt is Debrecenben képzeled el?

Sidi: – Teljes mértékben! Úgy érzem, ha ne adj’ isten a zenekarral történne valami, és nem működhetne tovább, akkor is itt kezdenék valamit magammal. Debrecenben megvan a komfortérzetem. Sőt, ott tartunk, hogy a tesóm sokat jár hozzánk, s most azon töri a fejét, lehet, ideköltözik, mert jó hely a város, igazi varázsa van Debrecennek.

Amikor szóba kerül a neved, mindenki szinte ódákat zeng rólad. Terecskei Rita szerint egy rocker vagy lepkehálóval, Bochkor Gábor „Szakállas Buddhának” nevezett, míg Fejes Tamás azt mondta, általad lett jobb ember. Mi a titkod? Mi van benned, ami ilyen hatással van az emberekre?

Sidi: – Most megfogtál! Mindig úgy neveltek a szüleim, hogy a szeretet, a béke, az elfogadás mindenekelőtt, s így élem az életemet. De alapjába véve szeretem az embereket, szeretek kommunikálni, segítséget adni, vagy akár kérni, és azt meghálálni. A többiek mindig szívják a véremet, hogy én vagyok, „peace-i”, de hát ez van, ilyen vagyok!

Vallásos vagy?

Sidi: – A magam módján igen, van egy saját teóriám Istenről, a lelkünkről, arról, hogy miért vagyunk itt. Ha így fogalmazunk, akkor igen, mondhatjuk, hogy vallásos vagyok.

A zenélésen kívül van olyan művészeti ág, amely közel áll hozzád?

Sidi: – Rajzolni mindig szerettem. Olyan szinten, hogy annak idején dolgoztam rajzfilmstúdióban. Az egyik leghíresebb rajzfilm, amit én is rajzoltam az a Kipper, de a Baby Blues-ban is dolgoztam. Ebből a vizuális készség és az alkotás utáni vágy maradt meg mára – elektronikus formában. Elég sok kreatívot csinálok a zenekarnak Őri Ferivel karöltve, készítettem többek között plakátokat, színpadképet és a Rockmafia album borítóját.

Egy katonatiszt fiától némileg meglepő, hogy a művészetek felé orientálódik.

Sidi: – Édesapám részéről kaptam egy katonás neveltetést, ennek megfelelően, ha adódik valami feladat, nem azt nézem, hogyan lehet kibújni alóla, hanem azt, miként tudom megcsinálni. Tíz évesen a bátyámmal együtt kivitt bennünket az erdőbe, kaptunk egy kést, hogy megtanuljuk, hogyan kell életben maradni, ha bármilyen nem várt esemény bekövetkezik. Ilyen szinten ez a katonás nevelés megvolt a számomra, ennek is tulajdonítható, ha valamit el kell érni, konok és önfejű tudok lenni. Sőt, akkor nem is vagyok olyan kedves, de ilyen ritkán van egyébként. Kettős én lakozik bennem, az egyik kedves, illedelmes, elbeszélget bárkivel, a másik viszont olyan, hogy a céljai elérése érdekében nem ismer lehetetlent.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

És a sporttal hogy állsz?

Sidi: – A zenélés mellett nagy szerelmem a boksz, amit 5-6 éve kezdtem el. A bunyó megadja a kellő kondíciót, sokkal jobban bírom a koncerteket, ráadásul nagyon szeretem csinálni.

Szakmázzunk egy kicsit! Koncepció volt, hogy a régi számokban a gitárszólókat magadhoz igazítsd?

Sidi: – Azt mondták a többiek az első próbán, hogy nem egy gitárost akarnak, hanem engem. Nyilván vannak Cseresznyének olyan jellegzetes szóló dallamai, hogy én sem érezném jól magam, ha nem azt játszanám. Viszont van jócskán olyan nóta, ami Cserkótól is egyfajta szabadabb stílust képviselt, ott bátran bele mertem nyúlni a nótába. Ilyenkor a többiek felteszik a kezüket, hogy „csináld, ez a te asztalod!”

Ha a teljes Tankológiát vesszük górcső alá, hány számot tanultál már meg belőle?

Sidi: – Ez jó kérdés! Ezen nemrég gondolkoztunk, valószínűleg több szám van meg, mint amennyi nincs. Amikor bekerültem a zenekarba, volt rá egy hónapom, hogy 40 nótát megtanuljak. Azért voltam és vagyok a mai napig is könnyebb helyzetben, mert Tankcsapda-rajongó voltam, az a fajta, aki HÉV-vel ment koncertekre, dedikálásokra, így az összes Csapda dal benne volt a fejemben. Az szükséges volt, hogy átnéztük az akkordokat és a témákat, de azon soha nem kellett gondolkozni próba közben, van-e kiállás, vajon hány refrént tartalmaz a szám, hiszen rajongóként rongyosra hallgattam a lemezeket.

Sok időre volt szükség ahhoz, hogy feldolgozd a tényt, miszerint az egykoron idolként tisztelt zenészekkel most már egy csapatot alkotsz?

Sidi: – Ebben is könnyített pályán mozogtam, mert 2002 körül megismerkedtem a tagokkal, akkor még a Zanzibár gitárosaként. Mondjuk Fejessel beszéltem két mondatot, s megállapítottam, csak ezzel az emberrel ne legyen dolgom soha – ehhez képest most kijelenthetem, a legjobb barátom. Ismét beigazolódott, hogy nem szabad elsőre ítélni! Akkoriban a Zanzibár és a Tankcsapda „elkapta” egymást, csináltunk közös turnékat, utána pedig már civilben is egyre többet voltunk együtt, például közös nyaralásokat is megéltünk. Ettől eltekintve nem volt egyértelmű, hogy én leszek az új tag, amikor szóba jött, hogy gitáros csere lesz a Csapdában. De amikor engem választottak, már nem a nulláról kezdtem a beilleszkedést.

Ha a jövőbe tekintesz, mivel lennél elégedett 5-10 év múlva?

Sidi: – Elkezdtük az Európa-, Amerika-, Kanada-turnét, s azt remélem, hogy ez évek múlva már bejáratott kör lesz, mert nagyon rákaptunk az ízére. Nem világsztárok akarunk lenni, hanem a kinti magyaroknak zenélni. Már van 8-10 európai város, ahova biztonsággal megyünk, remélem, elérjük ezt az amerikai kontinensen is. Bár sok ötlet van a fejünkben, nem akarjuk évente „köpködni” az új lemezeket. Ha rajtunk múlna, már most menne ki a következő album, de várunk vele. Szeretnénk, ha lenne még sok olyan lemez a polcokon, amire olyan büszkék vagyunk, mint az előző kettőre, meg nyilván azokra, amelyeket én még rajongóként ismertem meg.

– Boros Norbert –








hirdetés