Séta a levegőben, a narancssárgára festett égen

Séta a levegőben, a narancssárgára festett égen
© Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Ha lenne bakancslistám, már eggyel biztosan rövidebb lenne a felsorolás. Élménybeszámoló egy hőlégballonos repülésről.

Hőlégballonos repülés. „Bárcsak én is ott lehetnék!” – nem igen tévedek sokat, ha azt mondom, szinte mindenkinek ez a gondolat fut át az agyán, mikor látnak az égen egy hatalmas, színes „óriás lufit”. Megvallom, nekem is hasonló szokott, s szerencsémre – mivel Debrecenben rendezték meg a 19. hőlégballon Európa-bajnokságot az elmúlt héten – lehetőségem nyílt egy gyerekkori álmom megélésére, kipróbálhattam, milyen szinte madárként suhanni az égen.

Mehet a menet

Viszonylagos nyugalommal vártam a pillanatot. Azért persze minden nap eszembe jutott, izgultam egy kicsit és kíváncsi is voltam. Aztán eljött a péntek este. Még akkor sem stresszeltem túl magam, mígnem kedves kollégáim rám hozták a frászt. Persze jól tudtam, csak szórakoznak, mégis, folyamatosan ott motoszkált a fejemben, mi lesz, ha…

A versenyeligazítás alatt kiderült, az idő alkalmas a felszállásra: elindultunk hát az Acsádi útra. Számos autó vette arra az irányt, érdekelte az embereket, hogy is zajlik egy ilyen esemény. Engem is, ráadásul én nemcsak nézőként vehettem részt rajta, hanem át is élhettem, milyen egy repülés. Sokan lettek volna a helyemben, ami érthető, hiszen hatalmas élménnyel gazdagodtam.

Még a rajtolás helyszínén is hosszasan vizsgálták a szélmozgást és -irányt, tanakodtak, nem túl kockázatos-e elengedni a mezőnyt. Végül a piros zászlót sárgára, majd zöldre cserélték, ami azt jelentette, mehet a menet. Mindenki helyezkedett, próbálták megtalálni a legjobb pozíciót a felemelkedéshez. Kiterítették a sok-sok színpompás burkolatot, vagyis a ballonokat.

A fiesztarepülők, vagyis mi, csak a versenyzők után indulhattunk útnak, így volt időm bámészkodni. Már magát a folyamatot is különleges látni, ahogy felállítják a léggömböket és a magasba szállnak. Tudtam, hamarosan rajtunk a sor.

Beszállás!

Nekiálltak feltölteni a mi léggömbünket is. Szélgép segítségével juttattak bele levegőt, s mikor eléggé „megnőtt” a kupola, elkezdték fűteni is. A pilótánk, Kádár Róbert beszállt, felgyorsultak az események, felállt a ballon, hamarosan pedig érkezett a „parancs”, utasok a kosárba. A fotósunk után én is beszálltam, vagyis inkább bekászálódtam, mivel nem az én magasságomhoz tervezték a gondolát. Bár ennek később előnye is akadt, mert legalább nem voltam olyan közel az égőhöz, mely a fejünk felett helyezkedett el, s hatalmas lángokat bocsátott ki (ezzel melegítik a kupolában lévő levegőt) – és ijesztő hangot ad ki, egy ízben rettentően megrémültem tőle.

Fotó: Derencsényi István (galéria) Fotó: Derencsényi István (galéria) ©

Szűk volt a hely, négyen utaztunk, még egy tévés operatőr (és a hatalmas kamerája) is velünk tartott. Eloldozták a kötelet és már fent is találtuk magunkat. Meglepődtem, hogy pillanatok alatt mennyit emelkedtünk, kapaszkodtam és letekintettem. Nem kellett volna, arra gondoltam, úristen, mire vállalkoztam.

A „sofőrünk” – aki még az elején azzal a hasznos tanáccsal látott el, semmilyen körülmények között se ugorjak ki – rám nézett, és megkérdezte, hogy vagyok, majd közölte, nem tűnik túl őszintének a mosolyom. Akkor még nem is igazán volt az. De szépen lassan elkezdtem megszokni a helyzetet, már amennyire meg lehet. Nézelődtem, elővettem a telefonom, fotózgattam, videóztam, gyönyörködtem a tájban és a naplementében, a narancssárgára festett égben. Egészen más felülről látni azt a várost, melyet a földön jól ismerünk. Próbáltam beazonosítani az épületeket, több-kevesebb sikerrel, a Nagyerdei Stadiont, az egyetemet, vagy a Campust például így sem lehetett nem felismerni. Bár a versenyzők már eltávolodtak tőlünk, messziről is szépen mutatott az a sok színes ballon.

Nem akarom tudni

Észre sem vettem, meddig repültünk már, ám felhangzott egy kérdés, miszerint milyen magasan vagyunk? Rögtön arra gondoltam, nem akarom tudni, de mégis kiderült, körülbelül 740 méteren. Megszorítottam a fogódzót, ki ne szédüljek. Ekkor úgy tűnt, minden apró mozdulattól mintha jobban imbolyogna a kosár, pláne mikor a kamerás ember forgolódott össze-vissza.

Sötétedett, le kellett szállnunk. Ahogy egyre közelebb kerültünk a földhöz, újra hallani kezdtem a kutyaugatást, az ebek valóban nagyon utálják a hőlégballonokat. A pilótánknak hála olyan mélyre ereszkedtünk, hogy súroltunk egy kiszáradt kukoricást, ahogy kinyúltam, még a kezemmel is érinteni tudtam a tetejét, csodás volt. Aztán következett a leszállás, a szívem újra hevesebben vert, reméltem, nem borulunk fel. Nagyon profin tette le a vezető a járművet, semmilyen probléma nem adódott, Ondódon landoltunk. Ahogy kiszálltam, némi megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor sajnáltam, hogy vége.

Nem semmi élményt jelentett, örülök, hogy belevágtam, örök emlék marad.

– Szabó Dóra –








hirdetés