Seprű

Seprű
A hó elolvad, nem kérdés, kinek kellene eltakarítani. Marad a helyén sok ronda piszok, jó esetben unalmas szürke aszfalt, beton. Nagy Zsuzsa jegyzete.

Volt egy kedvenc seprűm, már amennyire egy ilyen eszköz szívéhez nőhet az embernek, de ha már takarítani muszáj, jobb érzés egy kézhez simuló alkalmatossággal végezni. Egy reggel aztán, sok évvel ezelőtt arra ébredtünk, hogy a ház előtt patyolattá vált a világ, de nem sokáig gyönyörködtünk benne, férjem fogta a seprűt, és nekilátott a hóseprésnek.

Hamarosan társa is akadt, s mire a négyemeletes ház lakói napi munkájukba indultak, legalább azon a kis szakaszon száraz lábbal tehették. Így ment ez néhány télen át, miközben az én kedvencem csaknem tövig elkopott. Aztán megoldódott a kérdés, újabban a társasház alkalmazottat fizet a hótakarítás elvégzésére. Közös pénzből természetesen. Hiszen, ha már privatizáltuk a lakásunkat – bizony azt tettük sok százezren, amikor valódi árának töredékéért megvettük az államtól –, többé nem mutogathatunk az ingatlankezelőre, magunknak kell elvégezni mindazt, ami a tulajdonlással jár.

Ámbár a debreceni állatkert medvéje hóra vetülő árnyékát meglátva valószínűleg sebes rükvercben menekült vissza meleg szállására, a télnek egyszer csak vége lesz. A hó elolvad, nem kérdés, kinek kellene eltakarítani. Marad a helyén sok ronda piszok, jó esetben unalmas szürke aszfalt, beton. Persze nem a hellyel-közzel túlzottan is flancos lakóparkokban, hanem főként a tulajdonossá vált „panelprolik” felhőkig érő otthonaik táján.

Csak azt nem tudom: miért tűrik. Negyedszázaddal ezelőtt – amikor az embereknek még szabad volt boldogan beköltözni összkomfortos új lakásaikba, amelyeket újabban „életre alkalmatlannak” titulálnak egyesek – győri ismerőseim nem győztek ámulni: Debrecenben minden erkélyen virág van! Újabban mintha megritkultak volna a pazar színeket mutató lodzsák. Talán azért, mert hivatalos szervek nem hirdetnek versenyt a legvirágosabb erkély címért színházbérlettel jutalmazva a nyerteseket? Saját szemünk gyönyörködtetésére, magunk örömére nem éri meg a fáradságot? Szomorú lenne, ha így gondolnánk. Időben szólok, még csak február van.
– Nagy Zsuzsa –








hirdetés