Sellők, nimfák, tenorok a Csokonai Színházban

Sellők, nimfák, tenorok  a Csokonai Színházban

Debrecen – Úgy tűnik, hogy
színházunk a cseh
operakultúrával kapcsolatos évtizedes
adósságait gyors egymásutánban
igyekszik pótolni, miután a tavalyi
Smetana-bemutatót követően, most
Dvořák Ruszalkájával rukkolt
elő.


A Kis hableány meséjére
„hajazó” történet
kissé soványka a három
felvonáshoz, de Antonin
Dvořák
színes,
invenciózus muzsikája mégis
nagyszerűen összefogja a némileg
epikus darabot.

Ruszalka első felvonásbeli
áriáján kívül nincs
igazi slágere a műnek, de így is
valamennyi szereplő számára
igényes feladatot jelent a partitúra
megszólaltatása.


Miután az opera fele részben a
vízi, fele részben a földi
világban játszódik, jó
lehetőségeket kínált volna
egy színekben, hangulatokban gazdag
rendezéshez. Novák
Eszternek
ez – véleményem
szerint – csak részben sikerült.


A tó mélyén
játszódó jeleneteket – a
görkorik és rollerek ellenére is
– látványban és
akciókban egyaránt visszafogottnak
éreztem, s nem volt igazán
karakterisztikus a Tókirály és
Jezsibaba megjelenése sem.


Sokkal meggyőzőbbnek tűnt ugyanakkor a
második felvonás indítása,
ahol már talajt érzett a rendező a
lába alatt.


Kár, hogy a későbbiekben sem
derült ki, hogy Novák
Eszter
elsősorban meseoperának
vagy tragikus szerelmi drámának
szánja-e a darabot.

Zeke Edit
színpadképét és jelmezeit
ez alkalommal inkább csupán
elfogadhatónak nevezném, mint
fantáziadúsnak.

Színvonal és
torpedó


A zenei megvalósítás
színvonala – egy lényeges pontot
leszámítva – jóval
egyértelműbb. A címszereplő
Létay Kiss Gabriella igen
kellemes meglepetést szerzett.


Nem túlzottan nagy volumenű, de nemes
színezetű hangjával
kitűnően bánik, alaposan
felkészült, s játéka is
szeretnivalón őszinte. Bódi
Marianna, Jezsibaba alakjában, ismét
bizonyságát adja, hogy mindent
képes magas nívón,
átéléssel megszólaltatni,
amit női hangra írtak, legyen az alt,
mezzo, vagy akár szoprán szerep.
Wagner Lajos egy hosszú
művészpálya tapasztalatait
sűríti a Tókirály
figurájába, bár szólama
inkább basszus hangot igényelne.

Böjte Sándor karakteres
Vadőrje lelket lehelt a
színrelépéséig
némileg kedélytelen
előadásba. Jó partnere volt a Kukta
szerepében Ducza Nóra.
Dicséret illeti a nimfákat szép
hangon, muzikálisan megszólaltató
ifjú hölgyeket (Heiter Melinda,
Gaál Wéber Ildikó, Balogh
Eszter
) éppúgy, mint a
„rámenős” Idegen
hercegnőként fellépő Pesti
Emesét.


Az elmúlt években sajnos már
jó néhányszor
kényszerültem kellemetlen dolgokat
leírni Győrfi István
teljesítményéről.
Ezúttal a Herceg szerepében
fellépve torpedózza meg
művésztársai igényes
produkcióját, forszírozott, durva
hangképzésével, zenei és
énektechnikai hiányosságaival
feltűnően kilógva az
együttesből. Bántóan hanyag
színpadi mozgása csak ront az
összképen, s nem menthetők a
fináléban tapasztalt súlyos
intonációs nehézségei sem.


Továbbra is állítom, hogy nem
ilyen ínséges a helyzet, s némi
utánajárással lehetne hadra
fogható tenorokat találni
határainkon belül és
határaink mellett is…


A Debreceni Filharmonikus Zenekar és a
Csokonai Színház énekkara
(karigazgató: Pálinkás
Péter
) most is meggyőzően
teljesít. Ezúttal külön
kiemelném a „külső” karok
hatásos megszólaltatását
és Kocsis Ágnes
bensőséges
hárfaszólóit.


Érzékelhető, hogy
Kocsár Balázs
zeneigazgató a darab iránti
elkötelezettséggel, gondosan
készítette fel együttesét.
Ügyel a részletekre, s végig
érvényre juttatja az opera
erőteljesen szimfonikus jellegét.


Talán érthető, hogy a
Ruszalka nem tartozik a leggyakrabban
játszott operák közé, de
mostani megszólaltatása felmutatta a
darab sajátos értékeit, s
gazdagította a
Dvořák
életművéről alkotott eddigi
képünket.

– Balogh József –