Magyarok szórványban

Őszi eső szemerkél. Mint apró sötétkék gyöngyszemek fénylenek a rozsdarőt avarszőnyegen. Néha egy-egy veréb rálandol, csipeget, feltartja a fejét, kortyol, aztán ugrál előre-hátra, körbe, a lépést nem ismeri, mert, hogy az nincs belekódolva. Később a csendélet kiegészül egy férfival. Kezében fejsze lóg, odamegy a favágó-tőkéhez, és egyenletesen aprítja a kugliba fűrészelt darabokat. Boda István írása.

A zsindely tetején nyirkos a köd, a hegyek felől lassan ereszkedik a homály, kijön az asszony, szed egy ölre való aprófát, mentében odaszól a férjének, hogy mindjárt kész a vacsora, és kiált: András, Máté, gyertek ti is, ki ne hűljön az étel. Mennek együtt, a gyerekek hangoskodnak, az anyjuk rájuk szól, de inkább nevet, mint szidalmaz. Szó szót követ, az akcentusukban van valami tegnapi báj, s mintha csak a maguk örömére formálnák a mondatokat, hogy még őrizhetik, tudhatják, amit annyi évszázadon át örökítettek a történelmi gyepűszegélyen.

Ő az elsőszámú közellenség, a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázat, az amerikaiak már évek óta égre-földre körözik, mi meg itten bratyizunk vele.

Szórvány magyarok. Talán Rahón, Técsőn vagy Aknaszlatinán, ahol még itt-ott felüti a fejét a magyar szó, ahol még tudják a népdalokat, netán a néptánc „nyelvét”. A köztévé róluk emlékezik a „Szórvány magyarok” napján. Ünnepnek mondják az eseményt, én inkább levertséget érzek. Alig merek a jövőjükbe gondolkodni, annyira körbeveszi őket a többségi nyelvi-ár, hogy azok az apró szigetek, melyek sűrű hullámverések közepette is felépülnek, előbb-utóbb szétporladnak, mint a korallzátonyok az éghajlatváltozás örvényében. Holnap? Holnapután? Ki tudja. Ma még üzengetnek egymásnak Verecke felől egész az Al-Dunáig, ám a visszhang törvényszerűen halkul majd el a nagy multikulturális lármában, az egyedüliség búvárharangjában.

Hogy csak a költők jóslata teljesül be? Lehet,de a versek makacs szívverésében Szabadka mégis Kosztolányi, Nagyszalonta Arany János, Kassa Márai, Érmindszent meg Ady Endre. És Nagyvárad Juhász Gyula, aki testamentumában szelíd bánatát mindennél szebben így kérdőjelezi: „Szeretnék néha visszajönni még,/Ha innen majd a föld alá megyek,/Feledni nem könnyű a föld ízét,/A csillagot fönn és a felleget./Ó, én senkit se háborítanék/Szelíd kísértet volnék én nagyon,/Csak megnézném, hogy kék-e még az ég,/És van-e még magyar dal Váradon.”

Az se férfiatlan, ha elmorzsolunk egy könnycseppet, bár a kereskedelmi csatornáinknak kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem, hogy a „szórvány magyarokra” akár egy szót is vesztegessenek. Az arab milliárdos viszont éjjel-nappal. Fogalmam sincs, hogy ki ez a boldogtalan, de hogy minden hírszerkesztő rajta veri el a port az „tótziher”. Ő az első számú közellenség, a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázat, az amerikaiak már évek óta égre-földre körözik, mi meg itten bratyizunk vele, hát ez már mégiscsak nonszensz, a fene a fidesz kormányát. De hogy eddig miért nem lőtték ki? Rejtély. Az az érzésem, szándékosan csinálják neki a reklámot.

Egy műsorvezető nemrégiben azt mondta az egyik miniszterünkről: „Ha én meglátom Lázár Jánost, azonnal érzem a csizmaszagot. Csak így fölényesen, lekezelően, a maga laza dialektusában. Elképedtem, hogy ugyan már mi baja van a sztár közszereplőnek az általa célba vett személlyel, mert nem először adja ország-világ tudtára, hogy ő ugyancsak rühelli az egykori polgármestert. De tűnődtem, hogy kerül a csizma az asztalra? Illetve miért fog azonnal csizmaszagot Havas Henrik érzékeny orra, ha feltűnik Lázár János? És egyáltalán mi baja van a csizmával? Jó kis lábbeli az, ha neki sérti is a szaglószervét. Nálunk is – öt fiúé meg apámé – ott volt mindegyik pár szegre akasztva, várták az ünnep- és vasárnapokat, a misén ugyanúgy szolgáltak, mint a bálokon. Kinek kemény, kinek rogyós szárú volt a kedvence, s hogy rangját, tisztjét megadjuk egy-egy kifakult delinkendővel félóráig is ápoltuk, hogy kihozzuk a fényét.

Szóval ez a „csizmaszag” valahogy sérti az ízlésemet. Tudom én „metaforizál” a tanár úr, de nagyon alja indulat az ilyen nagyképűségben kozmált stílusfordulat. Gyanítom, személyes ellenszenv lapul a ferde leckéztetésben. Az ilyen pacuha emberek ugyanis, mint Havas Henrik is, eleve dühöt éreznek a jó kiállású, elegáns, mutatós férfiak láttán. Hát csepülik, leszólják, belekötnek, ahol csak tudnak.

Mindez persze alig ér többet egy kézlegyintésnél, mert, ahogy az egyik kedvenc nótám mondja: „Jajj annak a fának, améket kivágnak./Jajj annak a jánynak, améket gyaláznak./Engem is gyaláz egy semmirevaló,/Aki a csizmámba kapcának se vón jó.” Maradjunk ennyiben…

- Boda István -