Quo vadis, Magyarország?

Quo vadis, Magyarország?

Néhány napja rendezték meg a
Trabzonspor–Ankaragücü török
bajnoki összecsapást, amelyet a
tévé jóvoltából a
Belekben edzőtáborozó debreceniek is
figyelemmel kísérhettek. Tamás
Nándor jegyzete


Nagyszerű, európai
topligákhoz mérten is magas
színvonalú meccset láthatott a
nagyérdemű, az izgalmakat fokozandó
az utolsó percben sikerült a hazaiaknak
megszerezniük a győztes gólt,
ezzel nyertek 2–1-re.


A találkozón túl a stadionban
uralkodó hangulat is magával
ragadó volt, zsúfolásig
tömött lelátókon
énekeltek, táncoltak a drukkerek, volt
spontán tűzijáték, és
ezernyi lufit is a levegőbe engedtek.


Igaz, erre szokták mondani, hogy ahol futball
van, ott van hangulat is. Ám
azért, hogy minőségi
labdarúgásuk legyen, a
törökök nem kevés pénzt
pumpáltak a focijukba a kilencvenes
években, aminek az eredménye többek
között a 2002-es
vébébronz lett. Arról
lehet vitatkozni, hogy helyes-e
dollármilliókat költeni a focira,
ők így döntöttek, lelkük
rajta.

De az sem lehet helyes irány, amerre mi
indultunk el. Elképesztő, hogy
Magyarországon az az egyik legfőbb
tennivaló egyesek szerint, hogy azt a
kevés szurkolót, akik még kimennek
a magyar pályákra,
törvényekkel
szankcionálják, hogy mit kiabálhat
és mit nem. Innen már nincs messze az
orwelli Nagy Testvér által árgus
szemekkel figyelt gondolatbűnözés sem.


Biztos vagyok benne, hogy az ilyen rendeletek sem a
sportot, sem a rendteremtést nem hivatottak
szolgálni. Aki ebben a hazában él,
jogosan teszi fel a kérdést, merre tart a
magyar futball.




T. N.