Prózából drámára, filmvilágból színpadra Debrecenben

A Gyertyák csonkig égnek a Csokonaiban
A Gyertyák csonkig égnek a Csokonaiban
Debrecen – A 75. születésnapját ünneplő Miske László jutalomjátékaként látható a Horváth Árpád Stúdiószínházban A gyertyák csonkig égnek – a szerző saját kezűleg dramatizált – színpadi változata.

A Parázs címre keresztelt előadást Dömölky János rendezte, Konrád szerepét Csikos Sándor, az inasét Garay Nagy Tamás játssza.

Új reneszánszát éli Márai Sándor legismertebb és legnépszerűbb műve, hiszen 1998-ban Olaszországban 100 ezer példányt, egy évvel később Németországban pedig 1 milliót adtak el belőle. Az emigráció éveiben megírta a regény háromszereplős drámaverzióját is, melyet Embers (Parázs) címmel, 2006-ban mutattak be nagy sikerrel Londonban, Jeremy Irons főszereplésével.

Dömölky hosszú ideig filmes volt

Ugyanúgy, ahogyan az írót sem elsősorban drámái, a debreceni előadás vendégrendezőjét sem színpadi munkái tették ismertté. Mindketten máshonnan érkeztek a színházba, Márai a prózairodalom, Dömölky János a filmezés területéről. Hosszú évekig a Magyar Televízió rendezője volt, több irodalmi művet adaptált, illetve filmesített meg. De a sors úgy hozta, találkozniuk kellett, s útjuk – legalábbis egy időre – egybeforrt. Dömölky számára a darab, és egyáltalán Márai világa nem ismeretlen, hiszen 2008-ban Nyíregyházán ő rendezte meg az író három egybefűzött művéből készült (Hasbeszéd, Parázs, Befejezetlen szimfónia) „Parázs és más…” című produkciót.

Nagyon eltalált képi világgal indul az előadás

A filmes múlt persze nyomokban felrémlik a mostani színpadi rendezésén is. Nagyon eltalált képi világgal indul az előadás; a sötét, de átlátszó függöny mögött farkasszemet néz két megöregedett gyerekkori barát, miközben szomorkás zongorafutamok alatt beúszik a narrátor hangja. E sejtelmes sötétség szinte végig jelen marad a stúdióban. A cselekmény legelején ugyanis lecsapja a vihar az áramot, így kénytelenek gyertyával világítani a házban, éppúgy, mint utolsó találkozásuk estéjén negyven évvel ezelőtt. Akkor még hárman ülték körül a dohányzóasztalt, a tábornok, a felesége, és a legjobb barátja. Mára az egyik hely üresen maradt. S Krisztina, e néhai imádott nő nemléte, emléke, férjéhez és a házibarátból lett szeretőjéhez való viszonya sűrű – titkokkal, elfojtott feszültségekkel teli – atmoszférát teremt a szalonban. Ám nemcsak a múlt, a szöveg is tele van elhallgatásokkal, sejtetésekkel, homályos utalásokkal. A szereplők pontosan tudják, hogy miről hallgatnak, és – a szűkszavúan sokatmondó mondatoknak köszönhetően – a nézők is hamar rájönnek az okokra. Márai behúz minket a csőbe, hiszen a darab valójában egy nagymonológ lenne, egy feltörő sóhaj, sérelemáradat, amely a három szereplő felvonultatása, illetve interperszonális kapcsolata révén mégis úgy tűnik, mintha igazi dialógusokból állna.

Nem éri be annyival

Elegáns, régimódi szobabelső – üvegvitrin, mályvaszínű kanapé, fotel, hátul fal vadászrelikviákkal – és egy, e közegtől, kortól, játékmódtól teljesen idegen LCD-tévé (!) látványa fogad a színpadon. A képernyőn kandallótűz lobog. Ennél oda nem illőbb, ízléstelenebb berendezési tárgyat keresve sem lehetett volna találni, ami ennyire zavarná, megbontaná a múlt század elején játszódó történet, a klasszikus díszletelemek és a hagyományos rendezés összhangját. Ám Dömölky sajnos nem éri be annyival, hogy csak úgy szimplán égjenek a fahasábok a tévében, még tűzbe is vetteti – azaz a készülék mögé dobatja – a tábornokkal (Miske László) Krisztina egykori naplóját, és láss csodát, a kis könyv mindjárt lángra is kap, persze csak virtuálisan. Sokkal szebb és hatásosabb lenne, ha, mondjuk, arra törekedne, hogy a meggyújtott gyertyák – például stopperórával mérve az égés idejét – épp a darab végére égjenek csonkig.

A pszichikai és fizikai bántalmazástól kezdve, a síráson keresztül az őrjöngési

Nem ez az egyetlen hibája a rendezésnek! Míg Konrád (Csikos Sándor) és az inas (Garay Nagy Tamás) figurája teljesen kidolgozott, kellőképpen árnyalt, addig a tábornoké érezhetően nincs egészen kitalálva. Pontosabban: abból a sok-sok felkavaró érzésből, indulatból, fájó emlékből, amit egy megcsalt, elárult férj szíve rejthet, az általa instruált, egyébként kitűnő színművész játékában leginkább csak elfojtott haragot és sértettséget éreztünk. Persze igaz, ha az ember sokáig hallgat (s mint tudjuk, tábornokunk 40 évig nem beszélt a lelki sebeiről), felüdülés egy nagyot kiáltani, akár kiabálni, na, de egy, a barátságban, szerelemben csalódott, hitében megrendült, hiúságában sértett férfi nemcsak vádol, nemcsak számon kér, nemcsak egyszerűen kiadja a dühét. A valóságban, egy ilyen szituációban, az ember az érzelmek széles skáláját produkálja – a pszichikai és fizikai bántalmazástól kezdve, a síráson keresztül az őrjöngésig. S ha ez megtörténik, függetlenül attól, hogy milyen a hallgatóság reakciója, megtisztul a lélek, és nem cipeli tovább a múlt terheit. Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja.” Itt, az említett okokból, a katarzis elmaradt, mégis érdemes megtekinteni az előadást. Elképzelhető, hogy a születésnapra sütött tortát egy kicsit hamar vették ki a sütőből, de ettől még szép, sőt finom, ha a belseje itt-ott nyers is.
– Hassó Adrienn –








hirdetés