Postaládánkból: Szabó Magda felfénylése a Csokonaiban

Postaládánkból: Szabó Magda felfénylése a Csokonaiban
© Fotó: Molnár Péter
Debrecen – A Víg Kamaraszínházban sziporkázó előadásban feledkezhettünk meg önmagunkról február elsején. Szabó Magda: Az ajtó írásának színpadi adaptációjáról van szó. A megkérgesedett, a világtól elzárt lelkű Emerencben ott bújik Szabó Magda férfiasan határozott és domináló személyisége, sőt, az írónő karaktereibe is reinkarnálódott valami őbelőle.

Emerenc alakítása olyan erejű volt, hogy a legfontosabb történt meg a nézőtéren: az önfeledtség. Már nem az utcáról bejött járókelők voltunk. Tanúk, majd részesei valaminek, valami „egyed fölöttinek”. Azután – ahogy egészen sunyi módon, titokban megnéztem a nézőtársaim reagálásait – megtörtént a felismerés is: mi mindannyian Emerencek vagyunk. Mert akit bántottak (kit nem?), már a szeretettől is fél.

– Félünk a szeretettől? Bizony, nagyon is! – mondja Szabó Magda többek között ezt is esszenciálisan sűrű szövésű művében. Kubik Anna alakítása magasan ívelő, lenyűgöző, virtuóz, és ha nem lenne már Kossuth-díjas, a közönség mindenkitől hitelesebb imádatát és elismerését úgy is magáénak tudhatja.

Az írónőt alakító Varga Klári tökéletes ellenpontja az Emerenc-karakternek. Igazi, folyékony, spontán játékot (tehát nem annyira alakítást) láthattunk Varga Kláritól. És külön köszönet Vranyecz Artúrnak, merthogy a férj, Tibor nélkül nem lehet kontrasztos az írónő szerepe. Ami nélkül nincs írónő, s az írónő nélkül persze nincs Emerenc jeges, merev, érintéstől iszonyodó alakja. De a megkövült kéreg alatt szív lakik. Csakhogy mindenki a saját karaktere, múltja és életelvei börtönében él.


Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

A tér szimbolikája

Remekül mutatta meg az előadás, hogyan indulnak finom indák, gyenge kis hidacskák egymás felé, persze az egó, a hiú, sértődős én miatti vihar folyton veszélyezteti az alakuló emberi kapcsolatokat. Nekem kevésbé tetszik, ha a rendezés nem használja a teret, a színpad mélységét, olykor plafonját. Tudniillik a tér erős, ősi szimbolikus erővel bír. A csak takarás funkciójú fekete paraván a fekete háttér függöny előtt ötlettelen. Csak egy mozdulat, s a deszkafal téglafal, egy gyors mozdulat, s zöld sövény, vagy épp csempés kórházi folyosó. A zenei szimbólumokkal sem értek egyet. Ha Bach János passióját választom, akkor a csúcspontig ívelő első periódust muszáj megvárnom, mert ha nem, fölösleges volt a bejátszás. Van olyan zenei bejátszás, amit halkan célszerű be-, majd leúsztatni, középen erősödéssel.

„Ragyogó portré”

Emerenc és az írónő találkozása nem Trónok harca, hanem kettős ellenpont. Egy-két ütemig az egyik fél játszik egy dallamot, majd ugyanezt szólamcserével a másik fújja. Mindkettőben ott van az irányítás vágya, az Én-ideál szolgálata. Az egyik remekül vezet háztartást, a másik ízig-vérig „értelmiségi” – tehát haszontalan. A házvezetőnek meg alig van presztízse. Hol ellentétei, hol egymás variációi(!) e szereplők. Polett (Kacsur Andrea, meghívott művész) jó alakítás volt, de több erőt (bánatot és a fekete kombinés jelenetben ellentétesen: életerőt) igénylő, mert a társtalanság kilátástalansága, illetve Emerenc látszólagos embergyűlölete, s görcsös önállósága: párhuzam.

Mindenesetre sodró lendületű, ragyogó portrét festett a Tisztelt Társulat magunkról, Szabó Magda sugárzó arcának fényében.

– Dunkel N. Norbert, zeneszerző-előadóművész, filozófus –








hirdetés