Porlepte történetek

102 éves levél a Nagy Háborúból
102 éves levél a Nagy Háborúból
Nyíracsád – “Szerencsét és boldogságot kíván az új évhez szívélyes üdvözlettel és szeretettel: Andor.”

Apai nagymamámat nem ismertem. Kilenc hónapos voltam, amikor meghalt. Édesanyám nagyon szerette a finom lelkű, melegszívű asszonyt, ezért fontosnak tartotta, hogy velem és testvéremmel is megismertesse a Zilahi nagymamát. Sokat mesélt róla, megmutatta a fényképét, elmesélte, hogy nézett ki, miről beszélgettek, s hogy mennyire örült, nagymama, amikor megszülettem. Édesanyám így tartotta fenn bennünk az emlékét. Nagymama után nem maradt fenn sok minden. Amit meg tudott menteni édesanyám, az egy kis dobozba került. Már kisgyermekként is megcsodáltam nagymama csodaszép kézírását, jókat mulattam a múlt század elején készült fotókról visszaköszönő divaton, és persze mindig csodáltam nagymama finom vonásait, meleg tekintetét, ami még a megsárgult képekről is simogatóan néz ránk azóta is. Amikor már olvasni tudtam, elővettem a képeslapokat, amiket tucatszám kapott nagymama, Cseke Esztike úrleánynak címezve Debreczenbe. A képeslapok nagy része a múlt század legelején születtek. Egész sorozatnyi lap érkezett az I. világháborúból, még a frontról is.

Így bukkantunk rá édesanyámmal egy ma már 102 esztendős újévi üdvözlő lapra, amit nagymama kapott a fronton szolgáló, majd fogságba esett Andor nevű ismerősétől. A lap 1916. december 19-én kelt egy Németországban lévő táborban. Már a címzése is különleges: Őnagysága Cseke Esztike úrleánynak Debreczen Méliusz tér 9. A képeslap üzenete a következő: ’916. XII. 19. Kedves Esztike!

Szerencsét és boldogságot kíván az új évhez szívélyes üdvözlettel és szeretettel: Andor.

Karácsony tájékán, vagy az év végéhez közeledve mindig elővesszük a kis dobozt, megnézegetjük a „kincseket”. Az apai nagymamát nem ismertem ugyan, de tudom, hogy olyankor mindig ott van velünk, hogy együtt köszönthessük az új esztendőt.

Ma már nem szokás efféle újévi üdvözleteket küldeni. A képeslap kiment a divatból. Helyette ott a világháló, a közösségi oldalak, esetleg a telefon. Persze tudom, hogy változik a világ, és haladni kell a korral, de azért nagy örömmel tölt el, és simogatja a lelkemet, hogy én még kezembe vehetem nagymama „százéves kincseit”.

– Kedves Zilahi Enikő –