Porfelhőlovag volt a labdarúgópályákon is a miskolci Csató Sándor

Akt.:
Csató Sándor negyvennégy évvel ezelőtt a népkerti salakon és kispályás labdarúgóként (álló sorban jobbról a második)
Csató Sándor negyvennégy évvel ezelőtt a népkerti salakon és kispályás labdarúgóként (álló sorban jobbról a második)
Miskolc – A miskolci Csató Sándor maga az „unikum”: salakmotorosból lett kispályás labdarúgó.

A most 76 esztendős sportemberre jól illik az oly sokat emlegetett közhely: élete kész regény. A közelmúltban vonult vissza, lett obsitos, de a mozgalomnak nem fordított hátat.

Sikerhalmozó volt

– Ötvenhárom évvel ezelőtt, 1965-ben lettem salakmotoros, előtte 1958-tól 1964-ig a motocrossban utaztam, válogatott is voltam – emlékezett ifjú korára szerkesztőségünkben, miközben megmutatta hajdani fényképeit. – Akadt néhány egyesületem, például az MHS Motoros Club, a Honvéd Papp József SE és a Borsodi Volán SC, ahol olyan nagyságokkal nyomtam a gázpedált, mint Jakab János, Sziráczki István és József, Mészáros László, továbbá Szőke János. 1965-ben a salakmotoros ob-n 125 köbcentiméteren második voltam, majd egy év múlva magyar bajnokká váltam. 1967-től váltottam az 500 köbcentiméteres kategóriára és produkáltam sikereket: 1969-ben junior bajnoki címet ünnepeltem, 1970-ben az első osztályban harmadik, 1973-ban második, 1974-ben pedig első lettem, sőt csapatbajnoki aranyat is átvehettem. Hajdanán gyakran megtöltöttük az azóta már elhíresült népkerti sporttelepet, vagy ahogyan neveztük, a salakos arénát. 1974-ben vonultam vissza, és 1975-től 1981-ig a Borsodi Volán edzőjeként szolgáltam ezt a megyeszékhelyen akkoriban sokak által nagyon kedvelt műfajt.

Megszerette a focit

A salakmotorosokat köztudottan porfelhőlovagoknak nevezik. Csató Sándor azonban egy másik sportágban is lovag lett. Erről így beszélt:

– Szóval hogyan lettem amatőr kispályás labdarúgó? Ennek magyarázata egyszerű, bár aligha közismert: a közlekedésieknél egy-egy edzés vagy verseny után jómagam a labdarúgással vezettem le. Elővettem a focilabdát és a klubtársaimmal rúgtam, esténként eljártunk a Gépipari Technikumba, közben pedig úgy megszerettem ezt a játékot, hogy később már a megyei tanács színeiben szerephez jutottam a Miskolc városi kispályás bajnokságban. Védő voltam, már ha a kispályán létezik ilyen „funkció”. 1991-ben másodikok voltunk, 1992-ben viszont megnyertük a városi bajnokságot. Amikor ennek eljött az ideje, focistaként is elköszöntem, de csapatvezetőként és rendezvényszervezőként folytattam tovább. Néhány műkedvelő barátommal tornákat vezényeltem az Avason, Diósgyőrött és az Ifjúsági Sporttelepen is. Huszonöt év szolgálat után, 75 évesen mondtam ki, hogy köszönöm, szép volt, jó volt, de elfáradtam, eljött a búcsúm ideje. A portrémhoz tartozik még, hogy létrehoztam egy minimotoros iskolát is, ezt 1994-ben csináltam.

Deres fejjel

Aki pedig ezek után azt hiszi, hogy Csató Sándor otthon üldögél és az albumait lapozgatja, téved.

– Mint egykori, állítólag nem is olyan rossz salakmotoros, napjainkban újra motorozom – folytatta nem kis büszkeséggel. – Van egy Honda márkájú, CB650 F jelű, 650 köbcentiméteres, négyhengeres, 91 lóerős gépem. A gyári leírás szerint 210 kilo­méter a végsebessége, már ha mehetnék ennyivel… Aztán öregedő és deres fejjel, a barátaimmal, hogy jól vagy gyengén magam sem tudom, de még eljátszogatok a Szabó Lőrinc Általános Iskolában, nyaranta pedig az egyetemi műfüvön. Amikor pedig már ez sem fog menni, marad a televízió és maradnak az emlékek…

Kolodzey Tamás