Playback: múltat ide, de rögtön!

Playback: múltat ide, de rögtön!
Debrecen – Olyan történetek is felszínre jöttek, amelyekben a főszereplő bárkinek szívesen átengedné helyét.


Van, aki tudja. Van, aki nem veszi észre, hogy túlságosan tudja. És van, akinek föl kell hívni rá a figyelmét. Pedig mindenki a saját élete főszereplője. Alaptézise ez a playback–színháznak. E különleges műfaj élményét, a hazai alapokat letevő Kiss György Ádám játékmesterrel és társulatának négy tagjával élhette meg a Vojtina Bábszínház péntek esti közönsége. Pontosabban a szereplői. Az előadás ugyanis a nézők történeteire épül, az elmeséltek hangulatát, életérzéseket adják vissza színpadon lévők, hangszeres aláfestéssel; ez alkalommal egy hegedűs, Simon Zsófia volt segítségükre.

Az est sikerének tartóoszlopai közül a legvaskosabbat a játékmester személye építi. Szimpatikusnak, közvetlennek, jó humorúnak érdemes mutatkoznia, akivel e bensőséges, stúdiószínházi szituációban alig ötven ember között szívesen és felszabadultan tölt el a résztvevő szűk két órát. Ő a kulcsa annak is, hogy a közönség hamar baráti társaságban érezze magát, és osszon meg egy-egy felvonást saját élete olyan „drámáiból”, melyek nem szűkölködnek érzelmekben. Ezeket teszik magukévá, és idézik újra elénk a színészek. A játékvezető tehet azért is, hogy érzetekkel színesedjenek az esetlegesen szárazon előadott sztorik. Okos kérdésekkel – tudván, miből mi hozható ki a deszkákon – úgy formálhatja a mondandót, hogy az tartalmasabb, több legyen adatismertetésnél.

Mert a hétköznapokban sem csak információátadás miatt, gépiesen mesélünk egymásnak, mindig van üzenet, érzelmi töltet a szavainkban.”

Így fogalmazott Kiss György Ádám. Az érdeklődésben azonban ott a veszély: megtalálja-e a finom határt a tolakodás és a továbbgondolkodásra inspirálás között.

Megérdemlem?

Játékmesterünk 1992-ben alapította az első magyarországi playback-színházat, Rögtönzések Színháza névvel, tehát van gyakorlata. A szerepben való helytállásának bizonyítéka, hogy egy néző szájából elhangzott: „egymás között vagyunk, úgyhogy hozzáfűzöm, nekem eszméletlen jólesett az a semmittevés, gyermeki mód ágyban hempergés”. Ez volt az este egyik legelgondolkodtatóbb „librettója”. A mesélő felvetette, hogy a félnapi pihenés után benne maradt a „megérdemeltem-e?” érzése. Kiss György Ádám kérdésére a közönség egyhangúlag igennel felelt, így a résztvevő színészek – akik semmi egyébben nem formáltak véleményt – szájából e rövidke jelenet végén a hezitálás hangjai, határozott kijelentéssé erősödtek: megérdemlem.

Félelmetesen jó vezetni

A siker nevű felépítmény másik leglényegibb habarcsa a jó történet, és a közönség nyitottsága. Ilyenből is kijárt a pénteken jelenlévőknek, bár akadtak üres járatok is, döcögős pillanatok, amelyeken az átlendülést a játék vezetője oldozó feladatokkal segítette. Adott például néhány percet a nézőknek arra, hogy hangosan beszélgessenek a szomszédjukkal, vagy kért egy – a történettől talán könnyebben megfogalmazható, hamarabb kiguruló – ellentétes érzést valamilyen helyzettel kapcsolatban. Mindkettő megtette hatását: egy autóvezetői tanfolyamra járó fiatal nő ambivalens érzéseinek a színen való párhuzamos megjelenítésén jót nevettünk, ráadásul egy nézőtárs egy villám-életvezetési tanácsadást is lefolytatott, így remények szerint a sofőrtanonc ma már kevesebb stresszel ült volán mögé.

Álombéli varázsszó

A harmadik pillér persze a játszóké: Halmos Alexandráé, Kugler Gyöngyié, Takács Máriuszé és Varga Krisztináé. Felkészültséget, érzékenységet, jó humort igényel a játék. A Vojtinában olyan történetekhez is szerencséjük volt – s általuk nekünk is – mint a dicséretre rászolgálni akaró, s félelmei ellenére a mély vízbe ugrásra nemet nem mondó nőé, aki levegő és kioldódott bikinipánt után kapkodva, ám a túlélés örömével fejezte be a mutatványt. Hasonló érzésekkel zárta a lovastábort az édesanya, aki a közös idő reménységével és a konyhában segédkezés tervével kísérte el gyermekeit, de végül Olivéren, a csődörön vágtázva zárta a három napot. Megismerhettünk egy varázslatos vasárnapot pedagógus nézőtársunk életéből: náluk ez a hét legrosszabb része, a gyerekeket terelgeti, hogy kész legyen a házi feladat, minden hétkezdéshez szükséges kellék a táskában lapuljon, időben lefeküdjenek a kicsik, és rá még egy halom kijavítandó dolgozat vár. A két lány persze messziről kerüli az ágyat; a megőrülés előtt egy pillanattal a mesélő eszébe jut, hogy álmot látott az éjjel. Indiánok voltak ők hárman, és olyan érdekes szót mondott ki, hogy fölkelt éjjel, telefonnal rögzíteni azt. Meghallgatták, hangosan kacagtak, ismételgették: „zsikacsu zsika tikava csu”. A kisebb lány saját szót is kitalált, az indiántábor hangjaira még a tinédzser fiú is benézett a szobába. Így alakult mesés, közösen teremtős élménnyé a feszült időszak.

Ez az együtt teremtés, alkotás a playback-színházi előadásnak. Izgalmas élmény, új perspektívákat ad, ezzel akár gyógyít. A díszlet, a társulati tagok mindannyiunk életében mások, de az érzések közös pontok. Némelyik újraélésével felfedezhetjük ezt a közösséget, és talán könnyebbé válik a súlyosabb érzések elhordozása, vagy hangosabbá a nevetés, amikor egy szempillantás alatt átvarázsoljuk a feszesebb helyzeteket.

– Megyesi-Horváth Borbála –


Playback-történelem

  • A playback-színház egyik gyökere Jakob L. Moreno Stegreiftheater nevű játszóhelye, amely 1921-23 között működött Bécsben. Itt a színészek az elmondott történeteket improvizálva játszották el. Moreno ebből a kísérletéből fejlesztette ki aztán a pszichodráma gyógyító módszerét.
  • Jonathan Fox 1975-ben új életre keltette Moreno színházi kísérletét. Megalapította az első playback-színházat. Használják a módszert oktatásban, üzleti életben, és szórakoztatásra.
  • Az elmúlt 25 évben 50 társulat jött létre országszerte, jelenleg 25 playback-színház tart előadásokat rendszeresen. 250-300 aktív társulat létezik világszerte. Kétévente európai szintű konferenciát tart a közösség, 2017-ben Magyarországon volt ez a találkozó.








hirdetés