Példakép(p)

Az iskolarendszerrel az a(z egyik) baj: nem lehet belőle kilépni. Legyinthetnék, tudván, mögöttem van. Letettem már a hátizsákot, az ellenőrzőt, bizonyítványt. (Beszédes szavak. Rendszer, amelyben folyton ellenőriznek, állandóan bizonyítani kell.) Horváth Borbála írása.

Agyam „elévült” címkéjű polcára dobtam annak reményét, hogy a hibakereső javításmód mellett valahogyan, tanítómmal közösen mégis örömöt, a magam szintjén sikert találjunk olyan tárgyak dolgozataiban, feleleteiben – mert itt dolgozni s megfelelni kell –, amelyek mondjuk csak közepesre sikerültek. Semelyikünk sem hibás. Abban a rendszerben evickéltünk, amiben sem a rend, sem a szeretet nem tudott elsődleges szemponttá válni, sokkal inkább az intézmények fennmaradása volt a tét a fejkvóta után járó támogatás szülte szakosodás idején. Nem is észleltem akkor, szerettem iskolába járni. Az én diákkorom aranyidőszak volt ahhoz képest, amiben a jelenleg tanítóknak, tanulóknak kell naponta létezni. Legalábbis, ahogy látom. Mert elhagyni, kilépni nem lehet a témából. Néhány év múlva a keresztgyerekem, kicsit később a sajátom miatt nézhetek újra a táskába, amit a hátukra aggatnak a közoktatásban. Mégsem aggódom túlságosan. Ahogyan nekem, úgy remélem nekik is lesznek kitartó, igazi tanítóik – tan­tárgy­tól függetlenül –, akik a nehézségeken felülemelkedve nem veszik le szemüket a célról. Puszta (jelen)létükkel emberi példaként szolgálni.

– Horváth Borbála –








hirdetés