Ötvenöt éve töretlen a pályája

Akt.:
Születésnapjára családi összefogással életrajzi könyvet szerkesztettek Hajdúnánástól Torontóig – visszanézek életemre címmel
Születésnapjára családi összefogással életrajzi könyvet szerkesztettek Hajdúnánástól Torontóig – visszanézek életemre címmel - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Édesapja mellett már gyerekkorában megtanult keményen dolgozni; Hajdúnánásról Torontóig eljutott. Interjú Lente Lajos nótaénekessel.

A napokban ünnepelte 80. születésnapját a magyar nóta koronázatlan királya, számtalan rádió- és tévéfelvétel, lemez tulajdonosa, a ma is aktív örökifjú, Lente Lajos, akinek szülővárosában, Hajdúnánáson felejthetetlen születésnapot rendezett az önkormányzat családtagokkal, barátokkal, nótakedvelő közönséggel.

Hogyan indult énekesi pályafutása, és az azzal szinte egy időben kezdődő vasutas hivatása?

Lente Lajos: Édesapámék tizenketten voltak testvérek, egy lány, és tizenegy fiú, akik közül öten az akkori iparos dalárdában énekeltek, karnagyuk Maklári Lajos kántortanító volt. Azokban az időkben egy névnap, egy szüret, egy lakodalom nem múlhatott el nóta nélkül, rám ragadt gyerekkoromban, mint molnárra a liszt. A háború után édesapám betegen jött haza. Mi négyen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Ő cipész volt, többek között csizmákat készített a parasztembereknek, de földet is bérelt a megélhetésért. Legidősebb gyerekként nagyon sokat dolgoztam mellette, mondhatnám, édesapám alig várta, hogy az iskolából hazamenjek. Megtanultam a paraszti munkát meg a cipészetet is, mivel már kora gyerekkoromban megmutatta a csizmára való foltvarrást. Az első alkalommal rám szólt, hogy bontsam le, és úgy varrjam rá, mintha gép csinálta volna. Már akkor arra vágytam, hogy valami különlegest tudjak az embereknek nyújtani, amitől jókedvűek lesznek, elfelejtik szegénységüket. Akkoriban az volt a szokás, hogy a halottakat háztól temették, és ehhez az úgynevezett deák gyerekek is asszisztáltak. A kántor tanító kiválasztotta négyüket-ötüket, köztük engem, és mentünk énekelni. Később, a katonaságnál a hadnagy is kiszúrta a jó hangomat, kérte, tanítsam a szakaszt katonadalokra. Leszerelés után, vonaton ismertem meg a feleségemet, ő Pesten tanult. Szerelem volt első látásra. Esküvő után, 1959-ben a MÁV-hoz kerültem dolgozni, akkoriban az volt a szokás, hogy a művészi hitvallás mellett nem ártott, ha egy biztos állása is van valakinek, és vasút eléggé annak tűnt. Fejlesztettem az énektudásomat is, jelentkeztem a Vár utcai Zeneművészeti Szakközépiskola és Konzervatórium által meghirdetett tehetségkutatóra, ahol több pályázó közül négyünket vettek fel.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

A tanulást munka mellett is folytathatta?

Lente Lajos: Igen, szerencsére olyan beosztásba kerültem, ahol minden másnap szabad voltam, így járhattam a zenedébe. Ötéves volt az ének szak, majd a debreceni zeneiskola befejezése után Budapestre kerültem, ahol a zeneművészeti főiskolának és az Országos Szórakoztató Zenei Központnak volt kihelyezett stúdiója; ott komolyzenét, magyar nótát, népdalt, operettet tanítottak olyan kiváló tanárok, mint Reményi Sándor operaénekes, Vörös Sári és Szalay László népdal- és nótaénekes, míg Pongrácz Zoltán a zeneelmélet mestere volt. A debreceni konzervatórium és a budapesti három év után levizsgáztam, és megkaptam a hivatásos működési engedélyt népzene,népdal, magyar nóta és operett kategóriában, majd vizsgát tettem az Országos Filharmónia vizsgabizottság előtt is. Mindkét helyen a legmagasabb minősítést kaptam. 1989-ben az első rádiófelvételemet az akkori népzenei osztály vezetője, Grabócz Miklós és az úgynevezett lehallgató bizottság készítette. 1972-ben volt az első televízió felvételem, ezt követően rendszeresen énekeltem a rádióban és a televízióban is, a műsoraim a mai napig mennek mindkét helyen. 1974-ben készült el az első közös nagy hanglemezem Máté Ottiliával, ezt követte még négy, Bangó Margittal, Szentendrei Klárival, Márkus Icával és Lovass Lajossal. Előtte, 1968-ban, megnyertem egy, az Aranybikában rendezett népdal-magyarnóta versenyt. A munkám továbbra is a debreceni MÁV-igazgatósághoz kötött, ahonnan 55 évesen, korengedménnyel mentem nyugdíjba.

Szülővárosa, Hajdúnánás, valamint Debrecen hírét sokfelé elvitte…

Lente Lajos: Az Olaszországi Szicíliában, Palermóban a budapesti kulturális minisztérium szervezésében magyar heteken vettünk részt, később a svédországi Malmőben magyar napokra hívtak énekelni. Nagy vágyam volt, hogy a tengerentúlra is eljussak, ez hála Istennek bekövetkezett: Kanadában Torontóban, Ottawában több alkalommal is jártam, akkoriban épült egy magyar ház Brandfordban, ott magyar cigányzenekarral énekeltem, mint ahogy Vancouverben is. Majd innen átutaztunk az Egyesült Államokba, ahol a New-York-i magyar színházban, Chicagóban a Szent István Templomban, Bostonban, majd Floridában is felléptünk. Emlékezetes, telt házas est volt egy március 15-ei Brandforban, ahol az akkori magyar nagykövettől elismerő kitüntetést kaptam. Az elismerések sorában azonban nálam a közönségsiker a legértékesebb. A mai napig sok meghívást kapok, ahol saját dalaimat is repertoárra tűzöm, közel harminc számom van, de hívnak külföldi szereplésekre is. Nagyon sok szép helyen jártunk, amiket az életben soha nem tudtam volna meglátogatni, ha nem énekes vagyok. De nem válhattam volna azzá a feleségem, Marika és a családom segítsége, szeretete nélkül. A feleségem az orvosi egyetem vegytani intézetének titkárnőként ment nyugdíjba, a fiam testnevelő tanár.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Tudnak olyan dalt kérni, amit nem ismer?

Lente Lajos: Amikor már jó pár éve énekelgettem, Debrecenbe jött a MÁV budapesti vezérigazgatója, aki nagyon szerette a magyar nótát. Volt egy kedvence, az itteni vezető mondta nekem, hogy énekeljem el. Én ugyan hallottam már arról a bizonyos nótáról, de nem igazán ismertem, így felhívtam a pesti énekes ismerőseimet is, de csak nem akart összejönni a „Messze falu, kicsi templom, kéklő mennybolt, aranyselymű róna…”. Holott már csak egy hét volt a találkozóig. Ekkor felhívott a mátészalkai ÁFÉSZ vezetője, mondván, menjek már el a helyi fürdőbe egy műsor kedvéért. Ennek a végén odalépett hozzám egy kis alacsony emberke, azt kérdezve, elénekelheti-e a nótáját. Melyik az, kérdezem. Hát, a „Messze falu, kicsi templom”. Maga az én emberem, vágtam rá és telefonáltam egy ottani barátomnak, azonnal jöjjön egy magnóval a fürdőbe. Felvettük a dalt, megtanultuk tisztességesen. Az ominózus estén, ahogy elkezdtem, látom ám, hogy a vezérigazgatónak a könny kicsordult a szeméből, majd mikor vége lett, megkérdezte: Lajos, te tudtad ezt a nótát? Mondom, nem, de most már tudom! Jót nevetett a történeten.

Önnek melyik a legkedvesebb?

Lente Lajos: Egyszer megkérdeztem az egyik pesti tanáromtól, melyik a legszebb nóta, mire ő azt mondta, mind szép, csak szépen kell énekelni. Több kedvencem van, így „A mi öreg Bodri kutyánk”. Az unokáim nagyon szerettek volna egy kiskutyát, tudták, hogy mama minden kérésüket teljesíti. Úgy is lett. Néhány nap múlva Sefcsik István főállatorvos segítségével kaptunk egy gyönyörű bobtail kiskutyát, ő lett a család kedvence, az unokák Benjinek nevezték el. Nekem eszembe jutott egy dal, amit gyerekkoromban hallottam, „A mi öreg Bodri kutyánk ki szokott a faluvégre járni…”, ezt megtanultam, és az előadásomban ma is gyakran szól a Dankó Rádióban. Én abban éneklés közben a mi kutyánkra gondolok. A másik, amit szívesen énekeltem, a „ Ne szidjatok soha engem”, de van sok más kedves is. Amikor egyszer Kanadában vége volt a műsoromnak, elhívtak bennünket családokhoz. Ők feltettek régi lemezeket, melyeket hallgatván elhatároztam a megtanulásokat. Mindet leírtam és később, itthon, a rádióban el is énekeltem.

– Kenyeres Ilona –


Névjegy: Lente Lajos nótaénekes

  • Hajdúnánáson született 1936. március 9-én
  • Elismerései: Hajdúk Mecénása-díj (2000), Bocskai emlékplakett (2005), a Magyar Nóta Országos Egyesületének életműdíja (2007), a Hajdú Bihar Megyei Önkormányzat Kölcsey Ferenc-díja (2007), „Hajdúnánás Városáért” díj (2012)








hirdetés