Ötvenhat fényei

Legalább a negyvenes évek végén meg kellett születni ahhoz, hogy az ember óhatatlanul is ne kívülállóként tekintsen ötvenhatra. Hiszen egy dolog tisztelni a forradalmat, a kőkemény diktatúrával szembeszálló merszet, és megint más emlékezni a hevület vakmerőségéből kibomló eufóriára, a szabadság első tétova lépéseire, a megalázottság őrlő kimondhatatlanságára. Ratalics László jegyzete.

Minden évforduló, minden gyásznap kínzó késztetése: hogyan lehet átadni a későbbi generációknak az emlékezés üzenetét, s egyáltalán, mi is az pontosan, amire emlékezni kell? A forradalmi események kronológikus, bonthatatlan sorrendjére, bízva a tényszerűség elárulhatatlanságában? A mártírok nevére és tetteire, a jövő hőseit inspirálandó? A szabadságvágyra, amit a kollektív reflex ösztönösségével kell újra és újra felvésnünk a koponyacsontunk belső oldalára? A történelmi tapasztalatra, a nemzet immunrendszerét erősítendő?

Nem tudom. Bár ez utóbbi, sajnos, ritkán is fogalmazódik meg: talán nem volt még ideje kihűlni az utána következő évtizedek kalapácsütései alatt.

Ötvenhat szelleme ma egy mécses apró lángja, mint a színháznál péntek este. A tisztesség úgy diktálja, azt őrizzük leghívebben, ami összeköt. S ne azt, amit szétválaszt.

– Ratalics László –








hirdetés