Ötven éve áll a hajdúsok szolgálatában a néptánckincs elhivatott őre

Interjú dr. Kardos László néptánckutató, koreográfussal
Interjú dr. Kardos László néptánckutató, koreográfussal - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – „A táncművészetben eljön az idő, amikor az ember rájön arra: itt kell abbahagyni! Ám még mielőtt ezt megtenné, gondoskodik arról, hogy ne szakadjon meg, hanem folytatódjék az elkezdett folyamat…” – minderről dr. Kardos László beszélt lapunknak, aki immár ötven éve áll a „hajdúsok” szolgálatában. A néptánckutató, koreográfus tíz évig az Országos Néptánc Tanács elnökhelyettesként is segítette a magyar néptáncmozgalmat.

Okleveles általános iskolai tanítóként kezdte pályáját a Nagycsere-Szatai tanyasi iskolában. Később körzeti népművelési ügyvezető lett, végül – néhány, jelentős beosztása után – a Kölcsey Művelődési Központ címzetes igazgatója lett. Vezetése alatt a Hajdú Táncegyüttes minden alkalommal a legmagasabbat: Arany I. minősítést kapott, és a rangos hazai, illetve nemzetközi fesztiváldíjak mellett 1979-ben második magyar csapatként a Népművészet Európa-díjával is kitüntették. A tánccsoporttal összesen 49 külföldi vendégszereplés során, Európa szinte minden országában jártak, és ezenkívül Japánban, Dél-Koreában, Vietnamban, Tunéziában, Egyiptomban is nagy sikerrel mutatkoztak be.

Annál nagyobb öröm nem lehet számomra, minthogy az egykori táncosok folytatják azt a munkát, amit közösen elkezdtünk

1966-ban vette át a Debreceni Hajdú Táncegyüttes vezetését. Mire emlékszik szívesen abból az időből?

Kardos László: 1952-ben lettem néptáncos, később asszisztens a Debreceni Népi Együttesben, amely akkor Béres András és Varga Gyula vezetésével működött. Az elmúlt ötven év sok mindenre okot ad, többek között arra is, hogy egy kicsit „bemérje” magát az ember: mi az amit jól, és mi, amit kevésbé jól végzett. Mindenekelőtt a próbatermi munkákra emlékszem szívesen: keményen dolgoztunk, ugyanakkor felejthetetlen, vidám, közösségi együttlétet alakítottunk ki. Amikor átvettem az együttes irányítását, összesen nyolc fiú és kilenc lány volt a csoportban: ennyien indultunk 1966 márciusában. A legelső feladat a megfelelő utánpótlásrendszer építése volt az együttes mellett, egy olyan szervezetforma kialakítása, amelyben a különböző korosztályok külön csoportokban sajátíthatják el a magyar néptáncot. E munkában nagy segítségemre volt pedagógus végzettségű feleségem Kardosné Szathmáry Emma, aki miután elvégezte az országos gyermektáncoktatói tanfolyamot, szakemberré vált a néptáncoktatásban is, s az ő segítségével indulhatott meg az első utánpótláscsoportunk. A debreceni úttörőházzal való nagyszerű kapcsolat kialakítása után ők szervezték a néptánccsoportokat korosztályonként, a Hajdú Táncegyüttes pedig felvállalta e csoportok szakmai vezetését, irányítását. Ettől kezdve nőttön-nőtt az együttes tagjainak létszáma, ahol az 1990-es évek elején már háromszázan táncoltak, olykor többen is. E hatalmas létszámban voltak egész kis gyerekek, de olyanok is, akik úgymond már „kinőttek” az aktív táncolásból, de később újra összeállva belőlük jött létre a Hajdan Hajdú Táncegyüttes. Még egy érdekesség a gyerekek szülei, akik végigülték a próbákat, egyszer csak elhatározták: ők is táncolnak, s a baráti köreikből létrehozták a Hajdú Kezdők Felnőtt csoportot, melynek a rövidítése HAJKEFE lett.

Hivatalosan mennyi ideig volt jelen az együttes életében?

Kardos László: Negyven­nyolc évig szolgáltam aktívan a táncegyüttest, ebből huszonnyolc évet művészeti vezetői feladatokkal töltöttem, a többit pedig a Hajdú Táncegyüttesért Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnökeként éltem meg. Úgy érzem, részem volt abban, hogy egy nagyszerű próbateremhez jutott a csapat, míg a különböző szervezetek segítségével létrejött eredményként könyvelem el azt, hogy az utánpótlás-szervezetünk megerősödött – ma is közel 300-an táncolnak a csoportban –, végül de nem utolsósorban: addig, amíg művészeti vezetőként csak munkaidő után volt lehetőségem próbára járni, koreográfiát készíteni, sikerült elérni, hogy 1996-tól főfoglalkozású művészeti vezetőket alkalmazzon a Hajdú. A mai napig kapcsolatban vagyok velük, hiszen a fiatal oktatók, koreográfusok gyakran hozzám fordulnak tanácsért, és természetesen, amiben tudok, segítek.


kl2

Fotó: Molnár Péter


Az ön munkáját kik segítették annak idején?

Kardos László: Ez nagyon összetett volt, különösen ha abba is belegondolok, hogy a Hajdú Táncegyüttes nemcsak a próbateremben támogatta a néptánc ügyét, hanem komoly megyei, illetve nemzetközi rendezvények szervezésében vettünk részt. A Megyei Néptáncfórumot Varga Gyulával – akivel gyakran együtt jártunk néptáncot gyűjteni – még 1966-ban alakítottuk ki, a 90-es évek elejétől következett a Szomszédolás Nemzetközi Gyermek Néptáncfesztivált Debrecenben, tehát összetett feladat ellátásáról volt szó. E munkák nélkülözhetetlen résztvevője volt Koroknai Katalin, aki már régebben is táncolt majd asszisztensként segített. Ő a Kölcsey Központ munkatársaként jól ismerte a népművelői, szervezői teendőket, s a néptáncot, hiszen maga is tanfolyamot végzett oktató volt. Nagy segítséget nyújtott az együttesi tevékenységhez, sőt az országos néptáncmozgalomért is sokat tett. Én arra törekedtem szakmai vezetőként, hogy ahol a csoport megfordult, a legjobb magyar koreográfiák révén ismerhessék meg a magyar színpadi néptáncot. Bár én is készítettem néhány fesztiváldíjnyertes koreográfiát, úgy gondoltam, hogy azáltal képviselhetjük igazán a magyar néptáncművészetet, ha jó művek jelennek meg a közönség előtt.

Az együttes jelenleg is az ön által elkezdett munkát folytatja?

Kardos László: A táncművészetben eljön az idő, amikor az ember rájön arra: itt kell abbahagyni! Ám még mielőtt ezt megtenné, gondoskodik arról, hogy ne szakadjon meg, hanem folytatódjék az elkezdett folyamat, ha úgy tetszik, akár még magasabb szinten is. A csoport jelenlegi két vezetője, Tiszai Zsuzsa és Lovas Bálint, gyerekkorukban kezdték a táncot a Hajdú Együttesben, belenőttek nem csak a néptánc mozgásanyagába, hanem az együttesi életbe is. Nagyon komoly fegyelmet igényel az efféle közreműködés, és ők ezt hosszú éveken keresztül átélték. Amikor arról volt szó, hogy nekem most már ideje letennem a lantot, megkérdeztem őket, vállalnák-e a művészeti vezetést, hiszen láttam, hogy tehetségük van a koreográfiakészítéshez is. Ha valamit tanultak az általam vezetett együttesben, és ilyen nagyszerűen hasznosítják, annál nagyobb öröm nem lehet számomra, minthogy az egykori táncosok folytatják azt a munkát, amit közösen elkezdtünk. A néptánc a színpadon hallatlan nagy pályát futott be. A nagy szovjet példa, a Mojszejev együttes, mely ma is működik, az 1960-as évek közepéig etalon volt az akkori magyar néptáncegyüttesek számára. Ma már másképp látjuk, de kétségtelenül sokat segített az a korszak a magyar színpadi néptáncművészet kialakulásában. A másik nagy korszak célja az 1970-es évektől : az eredeti néptáncot úgy színpadra állítani, ahogy az öregek táncolták, s táncolják még ma is. Mi Varga Gyulával – akit nagy tisztelettel mesteremnek tekintettem – azonban már az 1960-as évektől arra törekedtünk, hogy olyan koreográfiát is alkossunk, ami hordoz valamilyen gondolatot, kifejez valamit, a tánc nyelvén természetesen, de mély élményt hagy a nézőkben. Így nem csak tiszta folklórszámok készültek, hanem úgynevezett tematikus néptáncok is. Én Bartók tizenöt parasztdalára készítettem többek között koreográfiát.

Úgy gondolom, ön ma sem unatkozik…

Kardos László: Valóban most sem ülök tétlenül. Már korábban elkezdtem kutatni a tánctörténeti forrásokat, ennek kapcsán a hajdútánc – mely valaha fegyvertánc volt – történetét dolgoztam fel, az 1400-as évektől egészen napjainkig. Már a tizedik előadá­somat tartottam meg e témában: többek között a Déri Múzeumban, Hajdúböszörményben és a hajdúnánási tudományos konferencián. Utóbbiból könyv is készül, melyben az én cikkem fogja zárni az ülés anyagát. Mostanában elkezdtem olvasni a bibliát, kíváncsi vagyok, ott vajon hogyan hivatkoznak a táncra, hogyan fordul elő egyáltalán a tánc szó. Nagyon érdekes, hogy míg az Ótestamentumban több mint százhúsz helyen fordul elő, hogy dicsérik a táncot, az Újtestamentumban alig találkozunk vele. A napokban kaptam egy újabb felkérést, – mely szintén nem idegen tőlem, – ez pedig a Gyógyító gyökereink: a néptánc című előadás.

– Kenyeres Ilona –



Sporthírek






hirdetés