Öt szereplő, kik játszóhelyet keresnek

Pralon rendezésében a „színház a színházban” szituáció mellett végig meghatározó a valóság és a fikció keveredése
Pralon rendezésében a „színház a színházban” szituáció mellett végig meghatározó a valóság és a fikció keveredése - © Fotó: Matey István
Debrecen – A színészek elhatározzák, hogy Feydeau-t játszanak úgy, hogy nem próbáltak előtte.

Az olasz Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című drámája jutott először eszembe, amikor megnéztem Adélaïde Pralon legújabb debreceni rendezését, Feydeau, avagy egy próba története címmel. Az újlatin párhuzamot azért érzem helytállónak, mert Pralon nemcsak a Pirandello művében is fajsúlyos „színház a színházban” szituációt teremtette meg, hanem az olasz dráma hiánymotívumát is központivá tette: amíg Pirandellónál szerzőt keresnek, addig Pralon adaptációjában játszóhelyet, színházat a Feydeau-darab eljátszásához.

Feydeau „újratöltve”

A 19. századi francia szerző, Georges Feydeau ihlette ezúttal Adélaïde Pralont arra, hogy a színművészek számára jutalomjáték-lehetőséget teremtsen.

Azáltal, hogy nemcsak Feydeau bohózatát, az Őnagysága megboldogultat vitette velük színpadra, hanem azt „újratöltve”, írt hozzá egy kerettörténetet is. Ezzel tette lehetővé azt a „színház a színházban” szituációt, amelyben öt, magát színésznek gondoló szereplő (akik közül sokáig csak négy van színen) játszóhelyet keres magának, azért, hogy a rég nem használt, „megrozsdásodott” színészi képességeit „újraolajozva” ismét a hivatásának élhessen.

A kerettörténet miatt így kezdetben nem is Feydeau-t látunk a színpadon, hanem négy önjelölt színészt, akik, miután a szemünk láttára teszik rendbe a tizenöt éve nem használt színháztermet – ami egykoron mozi volt –, az itt talált „poros” szövegkönyvek közül Feydeau Őnagysága megboldogult eljátszása mellett döntenek.

Elmosódó határok

A Víg Kamara mint egykorvolt mozi említésével, valamint azzal, hogy a színészek saját, „civil” nevükön szólítják egymást: Varga Klári Kláriként, Mészáros Ibolya Ibolyaként, Rózsa László Laciként és Bakota Árpád Árpiként van egyelőre jelen – Pralon rendezésében végig meghatározó a valóság és a fikció határainak sajátos elmosódása is. Azért sajátos, mert a keresztneveiken szólított művészek nyilván továbbra sem teljesen azonosak a maguknak játszóhelyet kereső önjelölt színészekkel, az általuk megformált karaktereket nyilván csak „nyomokban” hordozzák magukban. Ám a négy – hangsúlyozom, egyelőre négy – színész profizmusát mutatja, hogy ebbe a sajátos valóság-fikció keverésbe boldogan simulnak bele, ami a továbbiakban hatalmas teret enged számukra az öniróniára, a színészi képességeikkel való játékra, a színészmesterség kifigurázására, s a Feydeau-bohózat már-már burleszkbe fordítására egyaránt.

Az a bizonyos valóság

Az önjelölt színészeket játszó színészek azzal kezdik, hogy „leosztják” egymás között a Feydeau-darab szerepeit, s ezen keresztül a saját titkos, személyes vágyaikat is elénk tárják. A rendkívül félénk színészpalánta, Laci, azzal, hogy megkapja a darabban a kicsapongó, nagyzási hóbortban szenvedő férj, Lucien szerepét, a szerep megformálása közben épp az őt és a környezetét is frusztráló félszegségét gyűri le.

A feleségét, Yvonne-t játszó Klári nem véletlen, hogy nem a kerettörténet-béli férjét, Árpit jelöli ki darabbeli férjéül, hiszen, mint megtudjuk, a házasságuk már rég felbomlott. Az egyelőre a kellékes szerepét betöltő fiatal lány, Ibolya pedig – s itt találkozhatunk a színészek valódi életének „nyomaival” is, hiszen a művésznőre ez tényleg igaz – novellákat ír, s a folyamatosan a nézőkkel is interakcióban lévő előadásban a publikummal is „tárgyal” arról, hogy kinek-kinek az arca milyen címet idéz fel benne. S ha már interakció: ezt az az Árpi fejleszti tökélyre a darabban, aki még világosítót is a nézők sorából talál maguknak, s ő az, aki – ismét a „valódi”, azaz kerettörténet-béli színészi vágyait kifejezve – folyamatosan Shakespeare-t idéz, még a Feydeau-bohózat szolgálólányának, Anette-nek beöltözve is. Hol III. Richárd „döntöttem, gazember leszek”-je bukik ki belőle, hol pedig Titus Andronicus eljátszásának óhaja vezérli, amikor ennek a drámának a szövegét idézi.

Valóban lubickolnak

A III. Richárd helyett az ormótlan, nagy mellű Anette-et Árpira testált karakteren kívül tehát a Feydeau-szerepek „betalálnak”, s amíg Bakota Árpád Shakespeare-t idézve lubickol a színpadon, a többiek a saját, rájuk osztott szerepeikben sziporkáznak. Varga Klári megengedi magának, hogy először affektálva, eltúlzott, giccses gesztusokkal játssza el a feleséget, s itt bizony elgondolkodhatunk: az egyik legnehezebb színészi feladatot rótta magára. Remek színésznő létére képes volt egy csapnivaló színésznőcske, Klári bőrébe belebújni, s rajta keresztül eljátszani Yvonne szerepét. Hogy azután fokozatosan – mintha tényleg egy próbafolyamatot ülnénk végig – rátaláljon saját magára, ezáltal a szerepe megformálására is. Rózsa László, azaz Laci, a kezdetben félénk srác is a szemünk láttára érez rá egyre inkább az általa alakított Lucien kényességére, sznobságára, nagyzási hóbortjára, olyannyira, hogy amikor a „próbának” vége, azt „játssza” számunkra – zseniálisan –, hogy még mindig nem tud kibújni a szerepéből, mert közben félénk srácként csak elhitte magáról, illetve a szerepe elhitette vele, hogy „mekkora ász”. S miközben a „valódi” Anette még mindig Shakespeare-nél tart, Ibolya is veszi magának a bátorságot, s kipróbálja magát Anette-hasonmásként, csak épp annak fiatal, csábító, Lucienre pályázó másaként. Hogy végre az eddig csak Andrásként emlegetett, valamiért mindeddig távol maradó Kovács András is „befusson” mint őnagysága, vagyis Yvonne édesanyjának inasa, Joseph néven.

A keveredés újabb szintje

A vájt fülű néző ismét fürdőzhet, hiszen a valóság és a fikció az András megformálta személy és név által irodalmi allúzió formájában is megjelenik: amikor visszakérdeznek a nevére, hogy Josef K.?, Franz Kafka híres szereplőjére utalnak, aki – hasonlóan az álmából épphogy felébresztett inasra – a vele történteket szintén hallucinációként éli meg, hisz az ellene folytatott per mindenhez hasonlít, csak az addig megélt valósághoz nem. S ahogy Josef K.-t foglyul ejti az őt körülvevő hatalom kreálta fikció, úgy Joseph sem tud az álomvilágából kellően felébredni, ami a házaspárra, Yvonne-ra és Lucienre lesz végzetes hatással. Hogy milyennel, azt nem árulhatom el. Csak annyit mondok: aki briliáns színészi játékot kíván látni, ne hagyja ki Adélaïde Pralon merész rendezését. Garantáltan jól fog szórakozni, miközben a látottak alapján óhatatlanul a művészi tehetség mibenlétén is el kell gondolkodnia.

– Gyürky Katalin –