Örök gyűjtésre hangolva

"A legváltozatosabb helyekről kerültek hozzám"
"A legváltozatosabb helyekről kerültek hozzám" - © Fotó: Matey István
Balmazújváros – Egy balmazújvárosi házban megismerhető csaknem a teljes rádiótörténelem.

Érzékeny ujjakkal és évtizedes tapasztalattal nyúl a hangológombokhoz, rövid tekergetés után recsegve, ropogva rezdül meg a fakerettel borított hangszóró membránja, ugyanazon a hangon, amellyel talán a fronton lévő fiút hazaváró szülőknek zengett biztató vagy reményvesztő híreket egykor.

Hangot csiholni egy 60-70 éve egy padlás rejtett zugában szunnyadó rádióból csodálatos érzés – vallja Csige József. A közel nyolcszáz híradástechnikai eszköz tulajdonosa nem maradéktalanul boldog. Kincseit szeretné megmutatni, állandó kiállítóhely létrehozásában azonban még nem akadt valódi támogatóra.

Az első randevú ötéves koromban volt – kezdi történetét a 67 éves újvárosi férfi. – A szomszéd Boda bácsinak jól ment a daráló, így megengedhette magának, hogy legyen rádiója. Amikor először meghallottam, feltérdepeltem a hokedlire és kezdtem lefeszíteni a doboz hátulját, azt remélve, megtalálom benne a kis zenélő embereket. Ekkor belépett a helyiségbe a kétgombos néprádió tulajdonosa. Ő vette le a készülék hátlapját és mutatta meg nekem az alkatrészeket, majd beszélt a láthatatlan rádióhullámokról is. Mivel Boda bácsi nem csak a daráláshoz, hanem a rádiótechnikához is értett, segített összerakni nyolcadikos koromban életem első detektoros rádióját. A mi igen szegény családunkban 1961-ben ez volt a legelső készülék, aztán azok, amelyeket én csináltam sorra. Egyszer megvicceltem a szomszéd öregurat. Első „mesteremről” tudtam a déli harangszót és híreket sosem hagyja ki. Az én kezdetleges „visítós” rádióm kicsit átalakítva adóként működött, az antennát ki-be húzva pedig meg tudtam szaggatni a sipító hangot és morzézni kezdtem a Kossuth Rádió frekvenciáján. Az egyébként nyugodt természetű szomszéd haját tépve rohant át, hogy hagyjam abba, mert ebből baj lehet – mesélte.

A tranzisztorkor hajnalán

– Középiskolás voltam, amikor kezdődött a tranzisztoros korszak. Egy ilyen rádióépp elfért a tanulószobában, az asztalomban. Szilencium idején csavartam egyet a ketyerén, a kettészerelt katonai fülhallgatómat a tenyerembe rejtettem, a vezetékét pedig az ingem alá és a kezemre hajtottam a fejem. Úgy néztem ki, mint egy tanulmányaiban elmélyedt diák, miközben zenét hallgattam. A rádiószerelő mesterség olyan felkapott volt akkoriban, hogy szinte lehetetlen volt felvételt nyerni e szakra, így híradástechnikai műszerészként végeztem, majd 39 éven át dolgoztam a szakmámban, a debreceni telefonközpontban – folytatta.

Az első darabok…

Mint mondta, a hatvanas évek közepén híre ment, hogy ért a rádiókhoz, ezért vitték hozzá a készülékeket. Amit nem tudott megjavítani, nála maradt, eztán kezdett gyűjtögetni. Amit itt látnak az közel ötven év eredménye – mutat körbe a lakáson, amelynek három helyiségét is plafonig tornyozott antik készülékek töltik meg. Hozzátetette: a két melléképület is rádiók otthona és néhány darabot már rokonok „fogadtak be”.

– A legváltozatosabb helyekről kerültek hozzám, útszélén, kuka mellett és lomtalanításon is találtam kincseket, némi aprópénzt is fordítottam rá, cseréltem és kaptam többet. A legrégebbi egy Philips készülék, illetve 1920-as években gyártott detektoros rádió. A legbecsesebb a West ern Electric licensze alapján készült Újpesten, ez technikailag is érdekes, bonyolult megoldás, illetve kuriózum, nagyon kevés van belőle – veszi sorra csillogó szemekkel a gyűjteményt, amikor arra kérjük, emeljen ki néhányat közülük. Ugyanezt a fényt nem találjuk felesége arcán, szeretetteljes elfogadás viszont ott bújik a mosolyában.

Amikor megismerkedtünk még nem sok rádiója volt, alig száz, aztán mind szűkebb lett a hely – válaszol halkan a 38 évig alsó tagozatosokat tanító Csige Józsefné, aki mint mondja, a gyerekzsivaj után csendre vágyott, de férje szenvedélyének nem szeretne és nem is lehet határt szabni. A szerelőmunka mindig a konyhaasztalon folyik, a gyerekeinkre nem tapadt ez a „fertőző betegség” – fogalmaz. Igaz, az egyik fiú nem kevésbé zajos hivatást választott. A 28 éves legfiatalabb ütőhangszereken játszik az Operában és az Erkel Színházban, a 34 éves középső fiuk az NI Hungary Kft.-nél dolgozik, míg a 39 éves lány környezetvédelemmel és örökbefogadással foglalkozik.

Illetlen kérdéssel zárjuk a beszélgetést: meddig folytatja a gyűjtögetést? Nincs olyan rakott szekér, amire ne férne még egy villával – nevet Csige József, ennek ellenére nem egy különleges rádió jut először eszébe, amikor érdeklődöm, mire vágyik. Két dologra: egy nagy tölcséres gramofonra és egy állandó kiállítóhelyre, hogy mások is megismerhessék a rádiótörténet különleges szereplőit.

HBN-Horváth Borbála



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter






hirdetés