Olvasói levél: „Öregségünkre magunkra maradtunk”

Akt.:
Olvasói levél: „Öregségünkre magunkra maradtunk”
© Illusztráció: Pixabay
Hajdú-Bihar – Az édesanya szerint menye ellenük hangolta és hangolja a gyereküket.

1977-ben mentem férjhez, majd 1978-ban megszületett első fiunk – kezdi szerkesztőségünkhöz eljuttatott gondolatait egy anya.

Amikor a kezünkben tartottuk azt az ártatlan csöppséget, elhatároztuk a férjemmel, hogy nagy-nagy szeretetben, mindenre kiterjedő figyelemmel fogjuk felnevelni őt, és ahány gyermekünk lesz, mindet. A szakmát, amit életük boldogulására választanak, a lehető legmagasabb szinten megszerezhető formában adjuk a kezükbe. Két fiunk született, és ők lettek életünk mozgatórugói. Átlagos családként, átlagos keresetből éltünk. A nagyszülők, a szerető rokonok gyűrűjében cseperedő gyermekeinknek igyekeztünk úgy érzelmileg, mint anyagilag minél többet megadni. A férjem reggeltől estig dolgozott, míg én normál munkaidőben, így a gyermeknevelésben én lettem a domináns.

Az elsőszülött gyermekünk az érettségi után egyetemen folytatta a tanulmányait. Mérhetetlenül büszkék voltunk rá! Miután a férjem szülei meghaltak, úgy döntöttünk, hogy az örökségüket megőrizzük a fiaink számára. Befektetésként vettünk egy lakást Debrecenben, ezzel fedelet biztosítva az egyetemista fiunk feje fölé; az egyik szobát pedig kiadtuk albérletbe. Az albérleti díjat egyenlő arányban elosztva a két gyermekünk zsebpénzének szántuk, illetve apróbb kiadásaikat ebből szerettük volna fedezni. Ekkor ismerkedett meg elsőszülöttem az élete nagy szerelmével. Miután a lányt kitették a főiskolai kollégiumból, beleegyeztünk, hogy beköltözzön a lakásunkba. Nagy hibát követtünk el! A beköltözése pillanatától kezdve egy fillért sem láttunk a lakás hasznából. Folyamatosan ellenünk hangolta és hangolja a gyerekünket, és ezen tevékenységében segítőre is talált az édesanyja személyében – meglátták a fiamban a lehetőséget a jobb életre. Azonban ez nem volt elég, el is akartak távolítani bennünket a fiam és a saját maguk életéből, hogy ne lássunk bele a dolgaikba. Tíz éven át élt a fedelünk alatt, a menyem ette a kenyerünket, gyakorlatilag mi adtuk a kezébe a főiskolai diplomát. Neki azonban csak három dolog számít: önmaga, a családja és az, hogy legyen valaki, aki megteremti számukra a jólétet, és ezt az embert a fiamban találta meg.

Ennek már 19 éve

Több mint 18 éven át küzdöttem azért, hogy a fiam a vér szerinti családjával szemben is ember maradjon; sajnos nem értem el eredményt, a menyem és családja áskálódása megtette a maga hatását. A fiam azt írta egyik levelében, hogy „azon kevesek, akikkel tartjuk a kapcsolatot, mind egyetértenek velem”. Egyetértenek azzal, hogy a fiam olyan dolgok miatt ordítozik velem, a saját édesanyjával, amik meg sem történtek, csak a felesége állítja, hogy igen, „ezt meg azt mondta az anyád”, és a fiam hisz neki. A menyem sírást mímel, műkönnyeket ejt, hogy a sztorija hihetőbb legyen. Több mint egy éve, hogy nem láttuk az unokáinkat, mert a fiam nem látogat bennünket, nem hozza a gyerekeket. A kisfiuk áprilisban tölti a második életévét, de még nem látta az apai szülői házat. 2018 decemberében megszakított velem minden kapcsolatot, már telefonon sem beszélünk, nem köszöntött fel a névnapomon, és karácsonykor sem jelentkezett. Az eltelt sok év alatt a felesége valótlan állításai és féligazságai miatt nagyon sok gonoszságot követtek el ellenünk. Nagyon fáj a fiam szeretetének elvesztése. Ez egy igazi hullámvölgy, egy olyan érzelmi kavalkád, amit képtelen vagyok feldolgozni. Minden, amit érte tettünk, hiábavaló volt? Az a sok szeretet, amit tőlünk kapott, a gondoskodás, a törődésünk, hogy mindig ott voltunk neki, ha szüksége volt ránk, ez mind nem számít neki. Soha nem hittem, hogy velünk is megtörténhet, de megtörtént, a gyermekem hátat fordított; ha évek múlva szembejönnek velünk az unokáink, nem fognak megismerni bennünket, és mi sem fogjuk megismerni őket.

Mások okulására

Szeretném, ha soha többé senkinek nem kellene átélnie ezt a bánatot, szomorúságot, ha soha többé senkinek nem hiányozna úgy a gyermeke szeretete, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz. Szívesen megosztanám másokkal több mint 18 év keserű tapasztalatát. Mert egy biztos: mi lekéstünk a pillanatról, amikor még tehettünk volna bármit is, hogy megállítsuk ezt a folyamatot. Nem akartuk megbántani a fiunkat, de mint kiderült, őt egyáltalán nem érdekli, hogy milyen mélyen gázol a lelkünkbe. Bíztunk a fiunkban, az ítélőképességében, azt hittük, hogy soha nem lenne képes elárulni a saját vérét, hogy tisztában van vele, hogy mit köszönhet, mit köszönhetnek nekünk (gyakorlatilag teljes mértékben mi alapoztuk meg anyagi szempontból a jövőjüket), és ezért hálás lesz, hálásak lesznek. Naivak voltunk, és vesztettünk, de ha mi nem beszélünk ezekről a dolgokról, egyre többen és többen fognak hasonlóképpen járni. Öregségükre boldogtalanok és elhagyatottak lesznek.

– Név és cím a szerkesztőségben –