Olvasói levél: Mégis életben maradtam!

Orvos Párizsban a II. világháború idején, 1945-ben
Orvos Párizsban a II. világháború idején, 1945-ben - © Fotó: AFP
Debrecen – 1943. január elején születtem szívbillentyű-problémával. Az orvosok azt mondták: vagy kinövöm, vagy nem… Kinőttem! 1944 júliusában kiköltöztünk a szőlőskertbe „nyaralni”.

Augusztus 21-én délelőtt főzött édesanyám, füstölt a kémény, amikor egy amerikai vadászbombázó elhúzott a pajta fölött. Egy rokonunk gyorsan a töklevelek alá bújt, onnan nézte, mit csinál a gép. Tett egy kört és egészen alacsonyról három, egyenként 9 kilogrammos bombát dobott le, amelyek egy kerek abroncson lógtak. Szerencsére a pajta mögötti öreg almafára estek, azon fennakadtak és egy sem robbant fel! Ha csak egy is felrobban, nekünk végünk!

Ezután a Dunántúlra menekültünk. Pápasalamonban ért utol bennünket a Vörös Hadsereg, percenként voltunk életveszélyben. Édesapámat többször le akarták lőni. Miközben őt kergették, édesanyám velem a pincébe bújt a lépcső alá. A szovjet katona lejött a pincébe is, bennünket keresett, de nem látott jól a sötétben. Ha én akkor kétévesen megnyikkanok, belénk eresztett volna egy sorozatot.

A pincében (1945 márciusában) megfáztam és tüdőgyulladást kaptam. Alig tudtak megmenteni. Később, 6 évesen gyógyszermérgezés miatt szintén életveszélyben voltam: vérátömlesztést kaptam. 7 évesen az iskolában csúszkáltunk a jégen, és úgy elestem a jobb csípőmre, hogy hónapokig a gyermekklinikán feküdtem, ráadásul azt hitték, hogy tbc-s vagyok, és ott voltam a beteg, haldokló pajtásaim között, akik közül többen meg is haltak. Végül az orvosok azt mondták, hogy tévedtek: nem is voltam, és nem is lettem beteg.

10 évesen – buta fejjel – vas­drótot dugtam a konnektorba, akkor nagyon megütött a 110 V-os áram. Édesapám 35 hold földet örökölt a II. világháború előtt, emiatt az ’50-es években kuláklistára került. Ha bennünket is kitelepítettek volna a Hortobágyra, én azokat a szörnyű körülményeket (éhezést, hideget) nem bírtam volna ki. Gimnazista koromban rádiószakkörbe jártam. Otthon javítottam mások rádióját. Egyszer az osztálytársam is elhozta az övékét, akkor a 220-as áram csapott meg. Érettségi után csak előfelvételivel vettek fel az egyetemre. A közbeeső 1 év alatt a faipari vállalatnál dolgoztam segédmunkásként. Ott egyszer a szalagfűrész elszakadt, és majdnem lenyakazott. Utolsó napomon pedig majdnem agyonütött a 380 V-os ipari áram.

Az egyetemi évek alatt, a ’60-as évek első felében, a kollégium 2. emeletén felálltunk a radiátorra, hogy a többiek feje fölött lássuk a tv-közvetítést, mert innen Debrecenből, a főépületből jött az adás. (Akkor ez még nagy szenzáció volt.) Közben nekitámaszkodtunk a mögöttünk levő nagy üvegtáblának és egyszer csak azt éreztem, hogy kezd hajlani kifele a nagy üveglap. Majdnem kizuhantunk… Párizsban egy több mázsás díszkutat döntött rám majdnem egy kamion. Hazafelé a repülőgépünk Ferihegy felé zivatarba került, nagy himbálózás közben értünk földet.

Moszkvában gyomorfertőzést kaptam a csapvíztől (csak teát lett volna szabad inni), 11 napot töltöttem a kórházban. Budapesten egy autó majdnem oldalba kapta az enyémet egy útkereszteződésnél. Csak hajszálon múlt az életem. Nem szoktam tömény alkoholt inni, de egyszer több pohár konyakot ittam egy társaságban, és rosszul lettem. Akkor láttam a túlvilágra vezető fényes alagutat is. De végül is ezt is „megúsztam”, akárcsak a vihart a Balaton közepén egy vitorláson. Mint nyelvszakos, csoportokat vittem Olaszországba, Dél-Franciaországba és Spanyolországba. Többször átmentünk azon a hídon, amely tavaly Genovánál leszakadt. Egyszer a buszunk itt, Látóképnél a kanyarnál majdnem az árokban kötött ki. Én ott ültem elöl, az idegenvezetői ülésen… Sorolhatnám még a kisebb-nagyobb veszélyes helyzeteket, de ennyi alapján is elmondhatom, hogy szerencsés ember vagyok!

– Magi Zsolt –