Olvasói levél: Ki az a Holló László?

Ezen a napon halt meg. Augusztus 14-én, 1976-ban, Debrecenben. S mert hazánk egyik legrangosabb festőművészének jelenléte a mai magyar szellemi-művészeti országos közéletben szerény, időközönként nyilvánosan is felteszi a címbeli kérdést tanár barátom. Nemrég a Nemzeti Galéria főigazgatója válaszolt is rá.

Fontos, érdekes, és sajátos a véleménye. S zömmel ma is érvényes. Ezért is – és azért is, mert Hollónak jeles évfordulója van, 125 éve született – a lényegét összefoglalom.

A Nemzeti Galériában egyetlen Holló-kép sincs kiállítva.

Pedig! Pedig – anno – huszonegy kiváló művét ajándékozta nekik. A raktárban porosodnak, az egerek nézegetik, s egyszer, úgy megszeretik, hogy meg is eszik. Bereczky Lóránd főigazgató úr – többek között – ezeket válaszolta: „Most az „Alföldi-festészet” és a „Munkácsy-hagyomány” szorul háttérbe, vélhető elemi hatásaként az ötvenes hatvanas évek felfogásának, amikor ez az irányzat uralta a kiállításokat és a szakirodalmat…Holló Lászlót is az az idő emelte a debreceni ismeretlenségből a Kossuth- díj fényébe…amely szinte bizonyosan ismét rá fog vetülni az inga visszalendülésekor. Ezt azonban nem szabad siettetni…” Hát, igen. A széljárás (a „lap-, és képjárás” is) változó. (Lásd műkereskedelmünk anomáliáit). De, vajon az állami „főintézménynek” nem kellene-e a kiegyenlítődést, a „visszalendülést” elősegítenie? Történeti rendbe illesztve. Tárgyszerűen, ezért rangja szerint. Holló Lászlót nem a hatvanas években fedezték fel, Ő már „fel volt fedezve” a húszas, harmincas években (Pesten is, Párizsban is, stb.) Jelzett ajándékképei sem az ötvenes, hatvanas évekből valók. Holló sohasem festett szocreál műveket! S „Alföldi-festőnek” se tartotta magát. „Magyar festő vagyok” – hangsúlyozta nem egyszer. „Ne tessenek beskatulyázni.”

Egyébként a 21 kép adományozásakor még az is elhangzott, hogy Hollónak külön termet rendeznek be. Azóta is rendezik.

Itt lenne az ideje megóvni Hollót és a Galériát is a gyalázattól és beváltani az ígéretet, Nemzeti Galériánk közönségének legnagyobb örömére. Az emberek okulására, akikért Holló László oly nagy szeretettel és szakmai felkészültséggel festett. Talán az igazi polgári gondolkodás meghozza gyümölcsét. Ha van még törekvés egyáltalán polgári gondolkodásmódra. Ugyanis mit látunk? Hollónál jóval szerényebb alkotók, de témákban a mai igénytelenséghez közelebb álló képeket vásárol az újgazdag. (Tisztelet a kivételnek.) Nagyon nagy pénzekért. „Csak” az kellene, hogy valamelyik pesti galéria igényes vásárlókat és kiváló Holló képeket kutasson fel (Magam is ismerek több orvost, ügyvédet, tanárt, műgyűjtőt, akiknél lehetne kereskedni) s akikkel a galéria – nagy sajtópropagandával – aukciókat rendezne. A szaksajtó pedig kellő visszhangot verne! Talán elkezdődhetne a dolgok helyretétele.

Debrecen – ha egyenetlenül is – de gondozza Holló emlékét Így évfordulókon különösen. De egyenletesebb, szívósabb, állandó eszmei, művészi visszhang kell Országosan különösen. S ehhez Debrecen is legyen kezdeményezőbb.

Holló László életművére, szellemiségére – sallangok nélküli magyarságára, européerségére – ebben az értékvesztő világban, nagyobb szükség van, mint valaha. Hogy békésen, nyugodtabban pihenjen Kiskunfélegyháza temetőjében. Az élők pedig szeressék, gyönyörködjenek, örüljenek, épüljenek alkotásain.

Hajdú Árpád