Olvasói levél: Itt van május elseje!

Olvasói levél: Itt van május elseje!
© Fotó: Derencsényi István
Debrecen – A munka ünnepe alkalmából természetesen a munkáról, pontosabban a munkabérről írok. Az ötletet a Napló korábbi (április 24.) írásai adták; Kiss László: Járni jár, csak nem jut című érdekfeszítő nézőpontja, valamint a címlapon a Nem a béremeléssel van alapvető gond című cikk.

A munka ünnepéről elmondom, hogy már a XIX. század végén kivívták a munkások a Nagy Feró által később megszövegezett jogot: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.

Az igazi munka ünnepe aztán a szocializmusban következett be, amikor „a hatalmat a munkásosztály gyakorolta”, ahogyan tanították. Délelőtt a dolgozók tömegei széles mosollyal integetve elvonultak pártunk és népünk vezetői előtt, akik még szélesebb mosollyal visszaintegettek. (Azt beszélték, hogy a frissen borotvált frizurájú Rákosi elvtárs sámlin állt, hogy a mellette álló Marosán elvtárs ne tűnjön túl magasnak. Aztán Marosánt, majd Kádárt – Rajkot már 1949-ben – börtönbe csukatta, így megszűnt a magasságkülönbség.) Az igazi ünneplés a felvonulás után kezdődött meleg sörrel és hideg kolbásszal, a fiatalabb korosztály az erdőben szabad bokrot keresett.

Megítélésem szerint május elseje manapság azért a munka ünnepe, mert munka nincs, fizetés van!

A Napló írásaira visszatérve, Kiss László szellemesen úgy kezdi: az újságíró hivatásos dilettáns. Próbálja megmagyarázni a dolgokat. „Itt van például a bérkérdés.” Egy jó szakmunkás Németországban öt hét alatt nagyjából 2 ezer eurót, durván 600 ezer forint nettót keres. Itthon összejön havi 150-160 ezer nettó. Elemzi a különbség okát és a magyarázatokat. Levonja a végkövetkeztetést: „Ha ez így marad, bátran lehúzhatjuk a rolót a Magyarország nevű üzlet bejárata előtt.” Azzal egyetértek, hogy „ha ez így marad”, a munka ünnepén viszont megállapíthatjuk, hogy a XIX. század óta nemcsak a munkaidő csökkent 12 óráról 8 órára, de a bérek is a szerző által feltüntetett különbségekre változtak. Amíg a két világháború közötti időszakban a magyar és az osztrák bérek durván azonos szinten mozogtak, a „felszaba-dúlás” után a magyar munkásosztály a hatalmat ragadta meg, a kapitalista országok elnyomott proletariátusa viszont – folytatva száz éves bérharcát – a márkát ragadta meg, és kialakult a különbség.

És „ha így marad”? A közelmúltban bevezetett 15, illetve 25 százalékos béremelés azt mutatja, hogy nem marad így. Nem biztos, hogy a kormány jószívűsége miatt. Az viszont biztos, hogy látják a kivándorlást és tudják, hogy ezt csak bérrendezéssel lehet megakadályozni.

Az első oldalon írt cikk lényege, hogy a Naplónak nyilatkozó cégvezetők szerint „a béremelés járulékterheit az államnak át kellett volna vállalni„. Az idők során megszokhattuk, hogy egyetlen olyan intézkedést nem hoz a kormány, amit az ellenzék ne kritizálna. Teljesen megdöbbentem viszont, hogy például a néhány alapvető élelmiszer áfája 27-ről 5 százalékra, vagy a rezsi 30 százalékos csökkentése – amely tételeket a zsebünkön érezzük – azért rossz, mert így a gazdagok sokkal jobban járnak. Azt gondoltam, hogy az ellenzék azért kapja a fizetést az államtól, hogy ellentmondjon. No de a kedves cégvezetők! Ha a bérek utáni, meg a rendeletekben meghatározott egyéb adótétel megszűnne, miből tudna az állam útépítésről és betegbiztosításról gondoskodni?

– Mervó Zoltán, Debrecen –








hirdetés