Olvasói levél: Így is lehetne – a pedagógiai reformok okán

Olvasói levél: Így is lehetne – a pedagógiai reformok okán
© Fotó: theguardian.com
A pedagógiai reformok beharangozása hallatán jutott eszembe egy régi megtörtént esemény, amit a reformerek figyelmébe ajánlhatok.

Előrebocsátom, négy gyermekem van, ebből már három felnőtt, a történet a negyedikről szól, aki tizenöt éves kamasz fiú.

Iskola előtti évei alatt jó képességű, okos, érdeklődő típusú gyermeknek mutatkozott, ezért úgy döntöttünk, erős iskolába íratjuk, a teher alatt nő a pálma elvet követve. Nem tévedtünk, a gyermek jól szerepelt, az évek alatt sorra hozta a kitűnő bizonyítványait. Az olvasás ízére is hamar rájött némi szülői irányítással, így falta a könyveket, lett légyen az kötelező, maga választotta vagy ajánlott irodalom. Tehát minden ment a maga útján, a gyermek szépen fejlődött, okosodott.

Időközben rájöttünk, hogy a készségtárgyak, a testnevelés, az ének, és a rajz nem az ő műfaja, melyekben segíteni kell őt. Beírattuk zeneiskolába, amit könnyedén vett, sőt szereti, a mai napig.

A sportolást is megszerettettük vele, így megtanítottuk vagy megtaníttattuk úszni, kerékpározni, síelni, korcsolyázni, teniszezni. Ezekben ugyan nem ért el sikereket, de művelte kedve szerint. Persze, ehhez kellet a szülői példamutatás is, hiszen legtöbbször együtt sportoltunk.

Egy példa egyéb tárgyak területéről. A tanár magyarból felad két verset kötelezően megtanulni, ki-ki kedve és ízlése szerint. Az osztályból a mi fiunk választotta a másik verset, a többi az egyiket. A miértre, az osztály válasza: az egyik vers négy sorral rövidebb! A mi fiunk válasza: nekem a másik vers tetszett.

A testnevelésnél más a helyzet, ott szintek vannak és azt jegyre teljesíteni kell, és ez kevésbé megy. Nem megy a kötélmászás, a szekrényugrás, a távolugrás, a magasugrás. Ez csak egy kegyelem hármas. Az senkit nem érdekel, hogy vízilabdaedzésen a bemelegítés 2000 méter váltott úszásnemben, vagy a fonák keresztütése hibátlan, vagy a 3000 méteres lejtőn simán lejön, igaz max. a piros pályán. Az nem tananyag.

A gyermekünk év végi bizonyítványa „tiszta” ötös, szaktantárgyi dicséretekkel, kivéve a testnevelést .

A kérdésre, hogy miért hajtott egész évben a kitűnőre, ha csak jeles lett a bizonyítványa, ő maga ezt a választ adta: méltósággal elviselem a testnevelés érdemjegyet.

De mit mondjak én a szülő? Közhelyek helyett én megöleltem, és az ölelésben benne volt a szülői dicséret, az elismerés.

Emlékszem az én tornatanáromra, aki kiváló pedagógus volt és mellesleg festőművész is. Ő úgy oldotta meg ezt a problémát – hisz akkor is voltak gyengébben tornázó gyerekek –, hogy becsempészett a tananyagba sporttörténeti elemeket híres sportolókról, olimpiákról, és késztette a tanulóit, hogy készüljenek egy-egy témából. S aki ebben teljesített, az pótolta a fizikai hiányosságait, és a tanár nyugodt lelkiismerettel adta az érdemjegyet. Lehet, hogy ez a pedagógiai módszer elavult, nem modern, de eredményes és elegáns volt a pedagógus részéről és még szerettük is érte.

Egy régimódi szülő:

– Kapusi Tibor, Debrecen –








hirdetés