Olvasói levél: Filmbe illő jelenet a Nagyállomáson

Akt.:
Olvasói levél: Filmbe illő jelenet a Nagyállomáson
© Fotó: Matey István
Debrecen, Hajdúnánás – Bátran mondhatom, a következő történetet, ha egy izgalmas kalandfilmben, vagy egy erőltetett, de fordulatokban gazdag szappanoperában látnánk, akkor is megállná a helyét. Ilyen reklámgyanús bevezetés után (meg az érthetőség kedvéért) először is hadd mondjak két mondatot a feleségemről, aki elmesélte nekem különös és talán tanulságos sztoriját.

Nyírlugosról csábítottam el anno 32 éve. Szakács az egyik szakmája, s jó ideje már, hogy városunk nagykonyháján, a kht.-ban dolgozik. Nagyon sok gyerek ismeri – mint minden szakács nénit – azok közül is, akik már végeztek iskolai tanulmányaikkal.

Tűnj innen!

Történt pedig, hogy a napokban haza kellett utaznia pár napra, s a visszaútnál, miközben Debrecenben a Nagyállomáson bement a fűtött várakozó helyiségbe, igen „kalandos” dolog történt vele. A váróterem majdnem tele volt, az emberek csendesen beszélgettek, olvasgattak. Egyszer csak belépett egy 14-18 éves fiúkból álló hatfős galeri. Szándékosan írtam galerit, (egyik jelentése bajkeverő társaság), mert úgy is viselkedtek: hangoskodtak, feltűnősködtek. Néhány perc vihorászás, lármázás után kiszúrtak egy idős – vélhetőleg hajléktalan, kissé illuminált – bácsikát, aki csendesen szunyókált egy padon. A „bandavezér” közülük odament, s tenyérrel ütni kezdte az öreg fejét, miközben tegezve hangosan szidalmazta.

– Mit keresel te itt? Nem szálloda ez! Tűnj innen kifelé! – kiabálta, miközben a barátai hangos derültséggel biztatták. Az áldozat valamit motyogott, tán védekezni is próbált, eredménytelenül.
A nejemet borzasztóan megbotránkoztatta az eset, főleg, hogy a várakozók közül senki rá sem hederített az incidensre, még a fejüket is elfordították. Ez a fajta közöny talán még felháborítóbban hatott rá, mint az erőszak, pláne, hogy férfiak is bőven voltak a helyszínen. Az én drágám már épp kezdte letenni a könyvét, hogy valamit csinál, hisz ez tűrhetetlen – még ha egy hajléktalanról van is szó –, de ekkor a srác abbahagyta az ütlegelést s visszament a barátaihoz. Már-már megnyugodni látszottak a kedélyek, de kb. húsz perc után a „nagyerős” barátunk újra megtalálta a továbbra is békésen szunyókáló öreget, s újfent elkezdődött az „előadás”, talán még nagyobb vehemenciával.

Ki-ki amit főzött…

Itt szakadt el az én nyírségi hitvesemnél a cérna. Szépen letette a könyvet és odament a „hőshöz”: – Nagyon gyorsan fejezd be az előadást, és menj vissza a haverjaidhoz, míg szépen vagyok! Mit képzelsz te? Nem szégyelled magad? Azt hiszed kíváncsi valaki a műsorodra?

Bizonyára voltak más, határozottabb és kombináltabb megfogalmazások és jelzők is az én „életem értelmének” szavaiban, de erre most nem térnék ki. Legyen elég, hogy a jelenetet azért is tudom elképzelni, mert ha otthon, sáros cipővel megyek be a frissen mosott előszobába, hasonló vehemenciával szokott az én kedvesem megszólítani…

A váróteremben mondanom sem kell, néma csend lett, a srác mindkét kezét feltéve hebegett-habogott valami elnézés-félét, majd gyorsan visszament a sleppjéhez. Az asszony is visszaült a helyére, s mondhatni, minden ment tovább a szokott kerékvágásban. Itt azonban következik a csattanó, ami miatt a sztorit megírtam, s ami még engem is igencsak meglepett.

Néhány perc múlva a társaság libasorban elindult kifelé (elől a főnök). Egyesével elhaladtak a még mindig morcos tekintetű hitvesem mellett. Ekkor a sorban az utolsó előtti nagykamasz széles vigyorral az arcán, kedvesen, a következő szavakat mondta az én meglepett asszonykámnak: – Csókolom szakács néni! Hajdúnánásra tetszik utazni?

Milyen kicsi a világ.

– Kócsi Imre Csaba, Hajdúnánás –