Olvasói levél: egy ottmaradt tábla

Olvasói levél: egy ottmaradt tábla
© Fotó: Matey István
Debrecen – Az elmúlt napokban a szokásosnál többször fordultam meg a Nagytemplom környékén. Olyat tapasztaltam, amelyet legutóbb 1999-ben tapasztalhatott a gyanútlan járókelő – kezdi levelét olvasónk.

Mondjuk, a híradásokból értesültem arról, hogy a Kossuth-szobrot restaurálják, s az akkori állapothoz hasonlóan ez, a remekműnek méltán nevezhető alkotás elszállításra kerül. (Szerintem ez a legszebb Kossuth-szobor a 178 hazai köztéri alkotásból.)

Most itt tartunk. Tény, hogy se szobor, se talapzat. Még valamikor a tavasszal derült ki Margó Ede és Pongrácz Szigfrid 1914. március 8-án leleplezett alkotásáról, hogy újbóli res­taurálás vár minden porcikájára. A talapzattal együtt. Akkor került kordon a szobor köré „A talapzatra és a szoborra felmászni tilos!” felirattal. Most az arra járó turisták – jó magyar szokás szerint – szórakoznak ezen állapoton.

Alkalmi idegenvezetőként – persze a tőlem telhető alapossággal – tájékoztattam a helyzet fonákságán derülőket, hogy a Nagytemplom előtti térnél nem sok alkalmasabb helye lenne az összesen ötalakos szobornak. A főalak, vagyis „a magyarok Mózese”, szívére emeli kardját, s közben bizakodóan tekint az alacsonyabb emelvényen álló Perényi Zsigmondra, a főrendiház elnökére. Mellette, tollal a kezében, a képviselőház jegyzője, a függetlenségi nyilatkozat fogalmazója, Szacsvay Imre ír egy papírlapra. A harmadik alak bámulattal néz fel Kossuthra. Lelkészi talárban Könyves Tóth Mihály, Kossuth – szintén matuzsálemi kort megélt – debreceni híve, a Kistemplom egykori lelkésze.

Kossuth balján az anyjától búcsúzó honvéd testesíti meg mindazt, amelyet még az a kor is vallott, melyben e kompozíció készült. E szerint egy férfi életében nem lehet semmi sem magasztosabb, mint az életét feláldozni a haza oltárán. Ugyanakkor az anya aggódóan féltő tekintete híven tükrözi, hogy ezt a felfogást nem osztotta maradéktalanul a kor minden embere.

Fantasztikus művészi teljesítmény volt ezeket az érzéseket bronzba önteni!

szobor1_Fotó: Derencsényi István

Lehet-e ezek után kérdés, hogy már 1903-ban a lehető legjobb helyszínt jelölték ki eleink? Debrecen városa évi tízezer koronát gyűjtött e nemes célra. Közadakozásból! (Ez az összeg egy sarokház ára volt akkor.) Hét év alatt összegyűlt az előleg, majd a művészeket maradéktalanul ki is fizették 1913-ban. Jól tesszük, ha restauráltatjuk, és ide is állítjuk vissza. Ám erről a ma emberét is tájékoztatni kellene. Legfőképpen azért, hogy minderre nem kell újra az akkori 11 évet várnia.

– Kovács László, Debrecen –