Olvasói levél: Egy kis retró luxus

Nálunk is megfordultak: Malév-gép a debreceni repülőtéren
Nálunk is megfordultak: Malév-gép a debreceni repülőtéren - © Fotó: Archív
Hajdú-Bihar – A mi korosztályunk luxusa az elérhető árú repülés volt. A Malév nem volt olyannyira olcsó, mint az Interflug, ám még a középiskola nyári szünetében megkeresett diákjövedelmemből is ki tudtam fizetni.

Debrecenben (amíg volt Malév) mindig is volt Malév-iroda, így könnyedén tudtunk jegyet venni. Például Burgaszba. Irány a tenger! Ám Ferihegyen ettől függetlenül úgy érezhettük magunkat, mintha világ körüli útra indulnánk. És ugyanez az érzés kerített hatalmába minket, ha Leningrádba – akkor Leningrád, előtte, s utána Szentpétervár – utaztunk, mert jó tanulmányi eredményért cserébe utazhattunk. Mivel a járat Varsóban leszállt, ezért kétszer is körülugrált minket a személyzet. Pulkovóban meg csak a forgalmi épületben kaptuk meg, vehettük át a csomagjainkat.

Kitalálható, hogy gyakran repültem a Malévval, és a legtöbbször ugyanezt a – mára már nosztalgikus – luxust éreztem. A Malév 2012. február 3-án megszűnt. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy bedőlt. Bedőlt, mert gazdaságilag ellehetetlenítették. Azt hiszem, nem a világra szólóan finom zsemléje miatt!
Még a Malév bedőlése előtt jelentek meg a „fapados” légitársaságok. Eleinte azzal érveltek, hogy azért olcsóbbak, mint a tradicionális légitársaságok, mert nem tartanak fenn nagy irodahálózatot. És tényleg! Az akkor még csak a szárnyait bontogató hazai interneten még nekem is sikerült, különösebb gond nélkül, jegyet vennem, foglalnom. A becsekkolás hasonlóan ment, mint korábban. Csupán a gépen nem volt semmilyen, a jegy árába foglalt szolgáltatás. Ám a csomagokat ugyanúgy adtuk fel, mint annak előtte.

Pechemre, a családom jó pár tagja mára Frankfurthoz közel él. Így előfordul, hogy „ki kell ugranunk”. És itt, ekkor, ilyenkor vágott mellbe a ma rögös valósága.

Vagyis, számomra megmagyarázhatatlanul, miután már kezdtük megszokni, hogy repülünk, ha a régi módon foglaltunk, akkor a repülőtéren ezért is, meg azért is fizetni kellett. Majd hosszas keresgélés után megtaláltuk az adott légitársaság honlapjának 136. oldalán, hogy hogyan is takaríthatjuk meg ezen díjakat, elvégre magunk csekkoljuk magunkat. (Csak felmerül bennem a kérdés: hogy akkor miből is kapják a fizetésüket a repülőtéri pultnál dolgozók? Biztosan akad minden gépen 3-4 utas, aki még hisz a mesékben! Másként nem működhetne a rendszer. Szerintem.)

A csomagokat magunk visszük. Ha nagyobb a bőröndünk, akkor X összeget kell fizetnünk… Ma már mindenhová gyalogolunk, aztán ha nincs szerencsénk, akkor Ferihegy egyik kies hangárában várakozhatunk. Még szerencse, hogy a lépcsőt nem nekünk kell odatolnunk a gép ajtajához. Még.

És ilyenkor nosztalgiázok. Eszembe jut, hogy volt egykoron egy távolsági hívásra alkalmas nyilvános tárcsás telefon, Régiposta utca, kiszolgálás, s talán kényelemnek nevezhető valami… Micsoda luxus volt az ehhez képest! Vagy csak én tévednék? Mindegy! Most sincs sok luxus az életünkben, és már ez a csekélyke „majdnem az”, az is csak a múlt. Ismét szegényebbek lettünk valamivel.

Sic transit gloria mundi? Avagy: Így múlik el a világ dicsősége?

– Kovács László örök polgár –