Olvasói levél: Csend lett, meleg levegő terített be

Az 1944. június 2-i bombázás után
Az 1944. június 2-i bombázás után - © Fotó: magánarchívum
Debrecen – A debreceni 2-es Postán dolgoztam 1944. június másodikán, a 11-es vágányon csomagokat rakattam be a Budapestre menő postavagonba, amikor megszólaltak a szirénák, és meghallottuk fentről a Liberátorok zümmögését – kezdi beszámolóját olvasónk.

Nem hagytuk abba a munkát, mert azt gondoltuk, majd csak elmennek, mint máskor a légi riadó ellenére, a csomagokat meg nagyon várják. Akkor sem fejeztük be, amikor egyre közelebb ért a robbanások hangja, míg végül megszűnt, nem hallottam semmit, csak a meleg levegőt éreztem, ami beterített bennünket.

Amikor magamhoz tértem, egy nagy, legalább 8 méter átmérőjű 4 méter mély gödörben találtam magam félig a vízben. Munkatársam, Pajna bácsi is ott volt, aki előzőleg többször mondta, hogy hagyjuk a munkát, menjünk biztonságosabb helyre, de én előbbre tartottam a kötelességet. Vele kimásztunk a gödörből és borzasztó látvány tárult elénk. Szanaszét csomagok, emberek, a kocsik egymáson, a sínek, mint a drótok, egymásba tekeredve az ég felé álltak vagy a földbe fúródtak.

Rohantunk a segélyhely felé, szólni, hogy a tizenegyedik vágány körül is vannak még élők, aztán lementünk a pincébe, mert újra hallatszott a Liberátorok zümmögése, jött a második bombázási hullám.

Az óvóhelyen lehettünk vagy százan, ott volt Bornyi igazgató úr is a postaszemélyzettel. Egyre közelebbről hallottuk a bombák hangját, amibe beleremegett a föld, azt hittük vége a világnak, kialudt a villany is. Amikor kezdődött a bombázás az igazgató úr javasolta, mondjuk el hangosan a Miatyánkot, amikor azzal végeztünk, kérte énekeljük el a Te benned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt. Ekkor már elcsendesedett minden. Eltelhetett vagy tíz perc a bombázás után, amikor kiküldött, mint legfiatalabbat, hogy nézzem meg, mi van odakint.

Szörnyű látvány fogadott, de a német katonák félmeztelenül már javították az első vágányt. Mindenfelé civilek, katonák, csendőrök, rendőrök szedték össze a halottakat. Ahogy kibújtam az ajtón, engem is elkapott egy csendőr, hogy azonnal fogjak meg egy kéz vagy láb nélküli testet. Legalább két és fél óráig szedtük össze a halottakat, akiket teherautóra pakoltuk, és ki kellett vinni őket a krematóriumba, ahol a testrészeket is igyekeztünk a megfelelő testhez megtalálni. Négy órával a bombázás után – ami délben volt – értem haza csurom véresen, de én legalább éltem, s ez nagyon nagy boldogsággal töltötte el a családomat.

– Égerházi Imre, Debrecen –
(1925-2001)