Nyolcszázkét oldal plusz 176 ezer karakter

„Az újságírásnak csupán egy célja lehet: a szolgálat; segíteni abban, hogy úrrá lehessünk a káoszon” – emlékeztetett Gandhi szavaival
„Az újságírásnak csupán egy célja lehet: a szolgálat; segíteni abban, hogy úrrá lehessünk a káoszon” – emlékeztetett Gandhi szavaival - © Fotó: Matey István
Debrecen – A helyi újságírás ismert alakjával beszélgettünk – sok más mellett – élete „szerelméről és szeretőjéről”. Portré Tóth Dénes nyugalmazott lapszerkesztőről.

Szereti a hétfőket, a reggeleket – az újrakezdéseket. Mindig is lázba hozta, ha új ötlet vagy feladat megvalósításába vágott. Ám, amikor egy munkahelyen már rutinossá váltak a műveletek, lelépett az első adandó alkalommal. A Naplótól háromszor ment el és tért vissza. Az írás, szerkesztés mellett évtizedeken át színházast „játszott”, később újságírást tanított kommunikáció szakos főiskolai hallgatóknak. Ötödik éve nyugdíjas. Ezalatt hét kis könyvet írt, illetve jelentetett meg, melyekben feldolgozta a szakmai (és részben személyes) archívumát. Saját „statisztikai hivatala” van: szerkesztőként mindig pontosan tudta, hogy ki mikor hány riportot, cikket, jegyzetet írt, s azok egyenként, illetve összesen hány oldalt, betűt tettek ki.

A lapok hőskorából

A munkában – mint azt egykori kollégái jól tudják – igényes és szigorú, de a presszóasztal mellett (az ő alkotói idejében az újságírók még gyakran megfordultak ilyen helyeken) már a közvetlen, mások gondolataira nyitott, kreatív szellemű ember ül. Gyakran e beszélgetések nyomán támadtak vagy csiszolódtak új ötletei.

Mivel nagy tapasztalattal, és időben már kellő távolságról tekinthet a szakmára, a Naplónál beszélgetve először arról kérdezzük, szerinte hosszabb távon is megmaradnak-e a napilapok, vagy elvéreznek az elektronikus sajtó oltárán.

– Az országos napilapoknak valószínűleg lőttek. De a személyesség, ami a helyi sajtó sajátja, reményeim szerint életben tartja a nyomtatott újságokat. A személyesség hangsúlyozásával arra gondolok, hogy megjeleníti a helyben ismert embert, mondjuk egy piaci árust Balmazújvároson. Arra, amit ő mond, vagy ahogyan róla írnak, kíváncsi lesz a környezete. A személyesség az újságíró oldaláról arra vonatkozik, hogy legyen ott a mindennapi élet helyszínein, találkozzon azokkal, akikről, akiknek ír. Kezdőként nekem az volt a legszebb időszakom, amikor egy-egy tavaszi napon hárman beültünk a céges kocsiba, és egyikünk Kabán, a másik Püspökladányban, a harmadik Nádudvaron szállt ki. Az anyaggyűjtés végeztével újra találkoztunk, hazafelé megbeszéltük az élményeket. S még volt két napunk az írásra! – idézi fel az 1970-es évekből való emléket, nevetve hozzátéve: mintha a késő középkorról mesélnék!


Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Azzal folytatja, hogy a valódi újságíró a személyiségével is megjelenik az olvasók előtt, amennyiben ő választja ki, miről, hogyan ír, s jellemzi őt, mire kíváncsi, mit vesz észre. A stílus is lényeges! – Nem elég, ha valaki tud írni, fontos, hogy ne csak rögzítse, hanem elevenítse is meg a közeget. Sajnálom, hogy a mai újságírók alig mozdulhatnak ki a szerkesztőségből, leginkább csak sajtótájékoztatókra jutnak el. Nem találkoznak élő emberrel – magyarázza visszafogott szenvedéllyel, indulat nélkül. Szóba kerül újra a pályakezdése, amikor kiváló tehetségű fiatalokkal dolgozott együtt, illetve az utóbbi években szerzett tanári tapasztalata, amikor viszont elvétve találkozott a pályára termett hallgatóval. Kérdezzük, mi a magyarázat erre?

Kíváncsiság nélkül hiába

Úgy látja, a fiatalok tömegei nem az újságíró szakmához, hanem a média világához vonzódnak, és nem olvasnak, nem írnak, talán nem is szeretnének, illetve hiányzik belőlük a legfontosabb: a kíváncsiság. Bár a kommunikáció oktatása egy időben tömegessé vált, semmivel sincs több rátermett ifjú, mint régen.

– Az értelmes, okos fiúk, lányok nem erre a szakra jelentkeznek. Nem trendi. A kommunikáció szak erősen devalválódott, a szakma presztízse is csökkent. Régen az általános műveltséghez hozzátartozott egy-két napilap és néhány hetilap rendszeres olvasása. Ma nincs így. És mostanra már az újságíró sem tartozik az értelmiséghez, aki ugye arról ismerszik meg, hogy nem csak ír, hanem olvas, tájékozódik, színházba, koncertre, kiállításra jár, és fontosnak tartja, hogy átadja a tudását másoknak. A legtöbb újságírónak ma mindezekre nincs is ideje. Sommás a megállapítás, mert biztosan akad még köztük, aki értelmiséginek mondható, de a tendencia nem erre mutat – foglalja össze a nem túl derűs választ, ami alkalmat ad a rákérdezésre: ő mikor jött rá, hogy nem mozdonyvezető vagy bányász, hanem újságíró szeretne lenni?

– Pilótának készültem – feleli, s hogy ebben a gyermekkori szívbetegsége akadályozta meg. Viszont már 17 éves korában eldőlt, hogy újságíró lesz.

A „vörös farok” árnyékában

Székelyhidi Ágoston volt a magyartanárom, nagyszerű könyveket adott a kezembe a kortárs irodalomból, és ő segített hozzá az első újságcikkemhez is. Az remek napom volt 18 évesen: reggel megjelent a Naplóban egy könyvkritikám, délután pedig kosaraztunk a gimnázium csapatával, és nyertünk – eleveníti fel diákos jókedvvel, aztán kérdésünkre elsorolja, hogy már 8 éves korától írogatott, később néhányat, és az első szerelmes verseit, megmutatta Székelyhidi Ágostonnak. Ő tanácsolta, hogy újságíró legyen. Az egyetemi felvételi persze nem sikerült, mert tanulás helyett inkább fejelgettek, de nem aggódott, tudta, hogyha nyomdász lesz, onnan is vezet út a szerkesztőségbe.


Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Pályája legszebb emlékezetű korszakaként az Egyetemi Életnél végzett szerkesztői munkát említi, a legválságosabbnak pedig azt, amikor a Naplónál a pártpolitikai rovatban dolgozott. Kis híján fel is adta, a könyvtáros szakmába készült váltani, de az akkori főszerkesztő, Bényei József azt mondta: ne remélje, hogy ott elkerülnék a hasonló munkák.

Hogy meddig terjedt az újságíró szabadsága a szocializmusban, s mit jelentett a cenzúra, szemléletes példákat hoz. Elsőként egy bőrgyári riportját említi, amelyben feketén-fehéren leírta a rettenetes munkakörülményeket, a végére azonban oda kellett biggyeszteni az úgynevezett „vörös farkot”, miszerint a szocialista brigádmozgalom felülkerekedik a nehézségeken! Majd szó szerinti idézet következett a párt kongresszusi jegyzőkönyvéből.

Elege lett a kötelező „vörös farokból”. Az Egyetemi Élethez kerülve nagyobb szabadságot élvezett, de mindent ott sem lehetett leírni. Szigorú felelősségre vonás várt rá például, amikor leadta Valuch Tibor Erdélyről szóló cikkét. – Erdély ugyanis, számomra máig érthetetlen okból, a tabuk közé tartozott. Menyhárt Lajos történész és Mojzesné Székely Katalin szociológus azonban kiállt mellettünk. Elismert oktatók voltak, és a pártnak ahhoz a csoportjához tartoztak, akik már nagyon várták a reformot. Megvédték a lapot és az újságírót. De ugyanott találkoztam besúgóval is. Nem mondott, nem kérdezett semmit, csak ült és figyelt egy ideig.

Távol a politikától

Tóth Dénes elbeszélése az akkori időkről abszolút hitelesnek tetszik, mert nincs nyoma sem szépítgetésnek, sem túlhangsúlyozásnak. Nem okoz meglepetést a közlése sem, hogy régóta távol tartja magát a politikától. Lehangolttá teszi a tapasztalat, mennyire kifordít egyeseket magukból, ha látványosan odaállnak valamelyik oldalra.

– Ez nagyon sokat ártott a mi szakmánknak is. Nem hiszek abban, amit politikának neveznek. Nem akarok ebben részt venni – jegyzi meg, de azonnal reflektál is magára: – Tudom, attól, hogy mi nem törődünk a politikával, a politika még törődik velünk.


Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Ennél sokkal több szót nem veszteget a témára, inkább Gandhi egy londoni publicisztikáját idézi. „Az újságírásnak csupán egy célja lehet: a szolgálat; segíteni abban, hogy úrrá lehessünk a káoszon”.

Elragadó színház

– Az újságírás az életem szerelme, a színház pedig a szeretőm! – közli költői tömörítéssel, miről szólt az elmúlt hatvan éve. A színház ugyanis már 5 éves korában magával ragadta, amikortól az operaénekes édesanyja oldalán sok időt töltött a színfalak mögött és a nézőtéren.

– Húsz évesen minden előzmény nélkül elkezdtem rendezni. Több, mai szóval élve alternatív színházi csoportom volt. Eleinte komédiákat játszottunk, majd jöttek a verses összeállítások, utóbbinál mozgással fejeztük ki, amit gondolunk. Az Unió Mozgásszínben például három évig a csapból is japán kultúra folyt. Filmeket néztünk, könyveket adtam kézbe, megismerkedtünk képzőművészeti alkotásokkal, ecsetírással, majd színpadra állítottuk Akutagava, Cserjésben című novelláját. A játszók és a nézők lába alá friss avart szórtunk – idézi föl egyik rendezői ötletét, ami után feltétlen beszélni kell a legutolsó műsoráról, a Semmi című performance-ról, ami John Cage 4 perc 33 másodperces zenéjére készült (lásd lent).

Jó kedvvel mesél erről a korszakról, s azokról, akik társai voltak e játékokban. És megismétli: játék volt. A színháznál maradva, de komolyra váltva, a Vidnyánszky Attila-féle időszakot emeli ki.

Csányi Jánossal együtt 2005-ben olyan koncepcióval léptek elő, aminek eredményeként Kelet-Közép-Európa színházi centruma lenne Debrecen. Ehhez az is kellett volna, hogy elnyerjük az Európa kulturális fővárosa címet. Nem sikerült, de volt hét nagyon izgalmas évad a Csokonai Színházban.

Alkotói bezárkózás

Tóth Dénes azóta nem jár színházba. – Ennek nem a társulat az oka. Felhívja figyelmünket a híres Shakespeare-sorra: „Színház az egész világ”, illetve arra, mennyire mást jelent az új, Nádasdy Ádám-féle fordításban: „A színház egy egész világ”!

Mi fontosabb dolga lehet hát ennél!? Elmondja: kielégíteni a történelmi, különösen a kelet történelme iránti, fiatal kora óta múlhatatlan érdeklődését. Úgy tervezte, hogy nyugdíjasként beiratkozik az egyetem történelem szakára, de nem tetszett az oktatási terv, ezért listába vette a tananyagot és az ajánlott irodalmat: hatvan könyvet. Ezeket olvassa azóta, és pihenésképpen az adott korhoz kapcsolódó szépirodalmi műveket. Kiállításokra, koncertekre jár, filmeket néz, sport­eseményekre figyel. A hozzá közel álló hat-nyolc emberrel nagyjából kéthavonta találkozik. Megjegyzésünkre, miszerint bezárkózott a könyvei és bakelitlemezei közé, bólint: igen, de nem lehet 802 oldalt írni bezárkózás nélkül. Ennyi már megjelent, január óta pedig 176 ezer karakternél tart. Készül a következő kötete.

– Szabó Katalin –


Névjegy

Tóth Dénes 65 éves, Debrecenben él.

Iskola: nyomdász szakmunkás végzettséggel kezdett dolgozni az Alföldi Nyomdában, majd újságíró lett a Naplónál. Főiskolai diplomája népművelő-könyvtáros végzettségről szólt, később újságíró, valamint tervezőszerkesztő képesítést szerzett, 32 évesen pedig színházelméleti szakon vette át oklevelét a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

Munka: dolgozott nyomdászként, újságíróként és szerkesztőként számos lapnál, köztük a Hajdú-bihari Naplónál, az Egyetemi Életnél, az Útonnál, a rendszerváltozás előtti és utáni Debrecen hetilapnál. 2006-ban megkapta Debrecen Város Sajtódíját.

Család: elvált, két felnőtt fia bankár, illetve szoftverfejlesztő informatikus, leánya érettségi előtt áll.

Vállalások: az Unió Mozgásszín művészeti vezetője (1974–1986), a tanítóképző főiskola kommunikációs szakának alapító és óraadó tanára (1993–2013). Nyugdíjazása óta megjelent kötetei: Beszédes gesztusok, Az avantgárd hercege, Színházi szisztémák, Egy ódondász vélekedései, Érzéki színház, Ricercare, Diárium.


Fehér alapon fehér négyzet

– A Semmi kottájában nincs egyetlen jel sem. Pikó Sándor a pódiumra rakta a teljes dobfelszerelését, de nem ütött egyet se. Megidéztük az orosz festő, Malevics Fehér alapon fehér négyzet című festményét: az előadás alatt Burai István egy kész képét festette át fehérre. Megjelent egy táncosnő, de nem táncolt. Seres Géza gyakran exponált, a fotón természetesen nem látszott semmi. Csodálatos volt, eljutottunk az abszolútumig. A nézők nem nagyon reagáltak, csak kérdezgették, hogy mi ez. Mondtuk: semmi – idézte fel a rendhagyó darabot Tóth Dénes.








hirdetés