„Nyitott vagyok a változó világra”

Akt.:
Kútvölgyi Erzsébet Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja
Kútvölgyi Erzsébet Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja - © Fotó: Polyák Attila
Debrecen – Kútvölgyi Erzsébet színművésszel a Családi játszmák című darab közelgő debreceni előadása kapcsán beszélgettünk.

Ön azon szerencsés művészek közé tartozik, akiknek még volt alkalmuk együtt játszani a „színészóriásokkal”, miközben a fiatal nemzedék képviselőivel is dolgozhatnak. Hiszen annak idején a Vígszínházban – amelynek pályája elejétől tagja – Páger Antal, Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Darvas Iván volt a partnere, s most, az Eszenyi Enikő megfiatalította színházban, valamint a „külsős” produkcióiban – például a debreceni Kölcsey Központban hamarosan látható Családi játszmák című darabban szerepelve – nyomon követheti a fiatal művészek fejlődési útját is. Meg tudná fogalmazni, hogy hogyan, mennyiben változott ezek alatt az évtizedek alatt a szakma, a színészek munkához, hivatáshoz való hozzáállása?

Bonyolult és összetett a kérdés, mert valóban sok minden megváltozott, de sok minden meg is őrződött a szakmámban. Annak idején a mesterem, Vámos László, aki a főiskolán mindenféle jó tanáccsal és megfontolandó fogásokkal „pakolta tele a hátizsákunkat”, azt mondta nekünk, hogy miközben a nagyok – a fent említettek mellett Somogyi Erzsit, Bulla Elmát, Benkő Gyulát is ide sorolhatom – a színpadon vannak, addig mi, fiatalok, ne „büfézzünk”, hanem nézzük az „öregeket”, hiszen az ő játékukból tudunk a legtöbbet tanulni. Egyszer épp ezzel kapcsolatban mondtam Rajhona Ádám kollégámnak, hogy nem udvarolni akarok neki, de bizony kötelezővé tenném a főiskolásoknak, hogy nézzék őt próba közben. Ádám ezt természetesen nagyon megköszönte, de jelezte: ő csak akkor ad tanácsot, ha kérnek tőle. Kéretlenül soha. S tudom, hogy a mai fiatalok között is lenne olyan, aki, ha Ádám ma élne, odamenne hozzá, s kikérné a véleményét egy-egy szerep megformálásával kapcsolatban, de van olyan is, akinek erre nincs igénye. Ráadásul a színház akkoriban, amikor ezek az emberek még köztünk voltak, népművelő funkciót is ellátott. Benkő Gyula kollégám például tökéletesen tudta, hogy hogyan kell leülni egy élére vasalt nadrágban, hogyan egy pizsamában, s hogyan egy frakkban. S ezt a játékával tanította is, mind a közönségnek, mind a fiatalabb színésznemzedéknek. Ma el kell fogadni, hogy másfajta világot élünk, sokkal pörgősebbet, ahol a rendkívül leterhelt fiataloknak sokszor a legfontosabbra, azaz a szellemi felfrissülésre sincs idejük. Márpedig másképp ezt a szakmát nem lehet művelni. Jó volna, ha ma is több idő jutna arra a szép ívű játékra, amely a próbafolyamat során a rendező és a színészek között zajlik. Mert ez is egyfajta játék: a rendező akar tőlem valamit, amit én elfogadok, bólogatok rá, de aztán az adott jelenetben a rendezői instrukciók ellenére úgyis beleviszem a saját gondolataimat is a szerepembe. Ma időhiány miatt inkább az adott darab jeleneteit próbáljuk gyors egymásutánban, miközben ez az ívrajzolás hajlamos háttérbe szorulni.

Korábban sokat hallhattuk Susan Sarandon, Glenn Close, Audrey Hepburn magyar hangjaként is, ma viszont már, ha jól tudom, nem szinkronizál. Mi ennek az oka? Az ezt a szegmenst is érintő szemlélet- illetve generációváltás?

Igazából nem tudom, csak azt tudom önnek elmondani, amit az egyik, egyszer a házunk előtt elbicikliző szinkronrendező barátom mondott nekem. Amikor megláttam, megállítottam, s megkérdeztem tőle: vajon miért nem keresnek engem már mint szinkronszínészt, holott korábban – főleg akkor, amikor még Hazai Gyuri élt, s rengeteg munkát biztosított nekem – volt, hogy gyakorlatilag ebből éltem. Ez a szinkronrendező erre azt válaszolta nekem, hogy mivel idő közben én Kossuth- és Jászai-díjas, Érdemes művész stb. lettem, a rendezők szégyellik, hogy egy-egy szinkronszerepért csak annyi pénzt tudnának felajánlani, amennyit. Úgy gondolják, hogy egy ennyi díjjal elismert színésznőnek nem adhatnak annyira kevés gázsit, mint amennyit ma egy ilyen feladatért fizetni tudnak. Ezért inkább olyanokat keresnek, akiknek nem szégyellik ezt a kis pénzt odaígérni. Mondom, ez a kollégám véleménye, nem az enyém, de mivel nagyon jól ismeri ezt a szakmát, biztosan így van. Ez persze járhat a szakma felhígulásával is, de nem minden esetben. Mert például az a színésznő, Kovács Nóra, aki engem Susan Sarandon hangjaként „leváltott”, remekül dolgozik, s egyáltalán nem bánom, hogy ő lett az utódom. Azonban, a probléma ott kezdődik, hogy a számtalan magyar nyelvű csatorna számtalan magyarra szinkronizált műsort sugároz, s sokszor nincs arra sem idő, sem energia, sem pedig igény, hogy jó minőségű szinkronnal készüljenek el ezek az adások. Szerencsére a minőségi filmeknél még ma is figyelnek arra, hogy jó színészekkel dolgozzanak, de a tömegfilmeknél ez már nem szempont. Minél gyorsabban meg kell egy munkát csináltatni, hiszen a rendezők általában bérlik a szinkron­stúdiókat, magas órabérért, s nem mindegy, hogy mekkora időtartamot vesz igénybe egy-egy szinkron elkészítése. Tehát a felpörgött élet, az „idő pénz” erre a szegmensre is nagy hatással van.

Ha már a szinkronrendezésről beszéltünk, nem tudom nem megkérdezni: sok más, színészből rendezővé avanzsált kollégájával ellentétben soha nem szeretett volna színházi rendezőként is jelen lenni a szakmában?

Nem, soha nem akartam rendezni, mert ha rendeznem kéne, egyfelől biztos, hogy a gyomorfekély és az infarktus versenyezne egymással, hogy melyik győzi le a másikat, s így engem. Másfelől azért sem állt szándékomban soha rendezni, mert én az ilyesfajta munka kapcsán is színész maradnék. A színpadon lévő kollégáktól a saját elképzeléseimet, a saját mondatértelmezésemet, a saját hangsúlyozásomat kérném számon. Nem tudnék nem színészként részt venni a folyamatban. Márpedig a saját hangsúlynak, a saját intonáció megtalálásának óriási szerepe van. S egyébként, visszatérve a szinkronrendezésre, ott is sokszor azon bukik el egy-egy munka, hogy nincs idő korrigálni egy-egy hangsúlyt. Nem nézik vissza, hogy milyen mimikával mondta ki az adott mondatot a film eredeti szereplője, s ezáltal a látvány és a mondanivaló egysége teljesen elvész.

Ezért nem vállalta két évnél hosszabb ideig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, mai nevén Egyetemen sem az oktatást? Mert ott rendezőként is instruálni kellett a fiatalokat?

Igen, ez is az oka, de nem csak ez. Hanem az is, hogy ott részesévé kellett volna válnom egy „divathullámnak”, amivel nem tudtam egyetérteni. Akkoriban a színésznők esetén a „hosszú combú szőkére” volt kereslet, tehát egy-egy színészpalánta megítélésénél sokkal inkább a külső számított, semmint a tehetség. S ezzel nem tudtam azonosulni. Mert egyébként nagyon sok mindennel szemben nyitott és megengedő vagyok, elfogadom, hogy változik a világ, hogy változnak például az öltözködési szokások, s emiatt a nemek közötti határvonal is elmosódni látszik, de amikor azt érzem, hogy csak én vagyok megengedő, s arra, amit én mondok, én javasolok, már nincs fogadókészség, azt nem vagyok képes tolerálni. S amikor a főiskolán a külcsín döntött a belbeccsel szemben, tehát sokkal inkább a „hosszú combúság” számított, mint a tehetség, s azt éreztem, hogy ezzel kapcsolatban nem kíváncsiak a véleményemre, nem tudtam azt a munkát tovább csinálni.

Annak ellenére azonban, hogy rendezőként és oktatóként nem vesz részt benne, egy díj odaítélése kapcsán mégiscsak módja van befolyásolni a szakmája alakulását. 2012-ben ön kapta meg a Páger Antal emlékére minden évben odaítélt Páger-gyűrűt, s azóta tagja lett annak a grémiumnak, amely ennek a kitüntetésnek a sorsáról évről évre dönt. Hogyan lett tagja – egyedüli hölgyként – a Réz András, Hegedűs D. Géza, Szalma Tamás, valamint a Páger Antal unokája, Gyarmathy Antal alkotta bizottságnak?

Fogalmam sincs, hogy ez hogy alakult, tényleg nem emlékszem rá. Az biztos, hogy nem én kértem. De nagyon megtisztelő, hogy részese lehetek ennek a díj odaítélése kapcsán sokat vitatkozó, de egyszer csak mindig kompromisszumra jutó társaságnak. Az Európa cukrászda felső emeletén minden év januárjában összeülünk, mindenki jön a maga jelölt-ötletével, hogy azután hosszasan értekezzünk arról, hogy az adott évben férfi vagy női kollégának ítéljük-e oda ezt a rangos kitüntetést, vagy esetleg – szerencsés esetben – olyan színésznek, akinek még volt alkalma együtt játszani Págerrel.

Az egyik interjújában úgy fogalmazott, hogy sokkal jobban szereti ezeket a szakmai díjakat – a Páger-gyűrűt, a Varsányi Irén-emlékgyűrűt –, mint például a mindenki által áhított Kossuth-díjat, mert annak mindig van politikai felhangja is. Pedig, ha nem lenne, Stohl Andrást már rég ki kellett volna tüntetni a Kossuth-díjjal.

Igen, D. Tóth Krisztának fogalmaztam meg, hogy Kossuth-díjat Stohl Bucinak! – mert elképesztő tehetségnek tartom. De a Kossuth-díj odaítélői szerint egy börtönviselt ember ezt nem kaphatja meg. Holott Buci leülte a büntetését, levezekelte, amit tett, s nem ez kéne, hogy meghatározza, milyen díjat kaphat meg, s milyet nem. De jó, hogy szóba hozta, mert legközelebb a Páger-gyűrű odaítélése kapcsán biztos, hogy lobbizni fogok mellette.

Amíg mostanában a Vígszínházban például a Hamlet sírásójaként vagy a Fátyol nélkül című darab Nannájaként láthatjuk, Debrecenbe hamarosan egy „külsős” munkája kapcsán, az Orlai-produkció Családi játszmák című darabjában szerepelve érkezik. Ha jól tudom, most játszik először Orlai Produkciós Iroda által színre vitt darabban. Milyen volt az első közös munkája Orlaival, illetve a darab rendezőjével, Göttinger Pállal?

Nagy ajándék az életemben ez a szerep és ez a lehetőség, amit Orlaiék felkínáltak, egyfelől azért, mert a többi „külsős” munkám már épp kifutott – majd márciusban kezdek próbálni újra egy nem Vígszínházhoz kötődő darabban –, másfelől pedig azért, mert e munkám kapcsán volt alkalmam megtapasztalni azt a fajta emberséget, szeretetet és nem utolsó sorban tehetséget, amely a rendezőből, Göttinger Paliból árad, s azt a fajta – színészek iránti – odaadó rajongást, amelyet Orlai Tibor képvisel. Orlai Tibor nagy érdeme, hogy a nála dolgozók úgy érezhetik magukat, mintha egy nagy és összetartó család részesei volnának, s annál az embernél, aki ilyen hangulatot tud teremteni a társulatában és maga körül, azt gondolom, hogy rossz munkát nem is lehet végezni.

Abban a döntésében, hogy elvállalta a két felnőtt fiatalember anyja, Edith szerepét ebben a darabban, befolyásolta az, hogy a magánéletében is két – ma már felnőtt fiú – édesanyja?

Eszembe se jutott! Soha nem keverem a magánéletemet a szakmámmal: nem viszem be a színpadra az amúgy, magánemberként átélt dolgaimat. Nem is tehetném, hiszen, ha befolyásolna egy-egy szerep megformálásában például az anyaságom, annak idején nem tudtam volna eljátszani Camus Félreértés című darabjában a gyermekét meggyilkoló asszonyt.

Köszönöm szépen a beszélgetést, s nagyon várjuk, hogy február 22-én este Edith-ként láthassuk a színpadon a debreceni Kölcsey Központban!

Gyürky Katalin