Tízéves korában már teheneket hajtott az ábrányi határba

Akt.:
Büszke a kis konyhakertre is
Büszke a kis konyhakertre is - © Fotó: Kedves Zilahi Enikő
Nyíracsád – A 86 esztendős Gyurina Ilonka néni fiatalkorában sokszor végigjárta a vetéstől a kemencében sült kenyér megszegéséig vezető utat.

A Rákóczi utcán élő Pénzes néni portája egy kicsi darab múlt a jelen ölelésében. Takaros fakerítés, előtte virágok, az elmaradhatatlan lóca, ahova régen vasárnaponként ültek ki a rokonok, ismerősök, szomszédok egy kis beszélgetésre. Ahogy belépünk az udvarra, rögvest nagyanyáink kora tárul elénk, a múlt század derekának jellegzetes parasztportája. Homokos udvar, egyik oldalon a tornácos ház, a másik oldalon farakás a téli tüzelővel, góré a tengerinek, ól az egykor tartott igavonóknak. A ház végében pincelejáró tátja nagyra íves száját, fölötte gubbaszt a nyári konyha, ahol a kemence is helyet kapott. Az udvar végén tyúkok kapirgálnak, a kertben vetemény. Ilonka néni nemigen megy a boltba, ha egy jó bablevest, egy kis paradicsomot, paprikát, uborkát szeretne enni, de a hétvégi húslevesbe való is megterem a kertben.

Nehéz volt a gyermekkor

Gyurina Ilonka néni 1932-ben, párja, Pénzes Józsi bácsi 1930-ban született. Ilonka néni 18, Józsi bácsi 20 volt, amikor összekötötték életüket. A kötelék 67 évig, Józsi bácsi néhány hónappal ezelőtt bekövetkezett haláláig tartott. Két gyermeket neveltek fel, és soha nem volt idegen számukra a kétkezi munka.

Nem volt nekem szokatlan a munka soha, megtanultam az apámtól én azt már gyermekkoromban. Arra is haragszom, aki unatkozik.”

Rávitt minket a szükség, meg aztán az apám nagyon szigorú ember volt, úgy is nevelt minket. Most se vagyok egy nagy csomó, akkor is elég csekély voltam. A sok munka megölte a testemet. Tízéves koromban már két tehenet hajtottam az ábrányi határba. Szőttem, fontam, fát vágtam, dücskőt ástam, kenyeret sütöttem, pedig még az asztalt sem értem fel. Egy-két évre rá aratáskor már markot szedtem a kaszások után – sorolta Ilonka néni, akinek esze ágában sem volt panaszkodni, csupán idézte a múltat, amit ma már talán sokan el sem hisznek.

in (4)Ilonka néni mindig szívesen mesél az életéről | Fotó: Kedves Zilahi Enikő

Beszélgetésünknek ez volt az a pontja, amikor eljutottunk jövetelem céljához, az életet adó kenyérhez és a búzához. – A mai embernek már eszébe sem jut, miből is születik a kenyér, pedig a búzaszem igen nagy utat tesz meg, amíg a kenyér a polcra kerül – hangzottak a szavai.

A 30 dekás kenyér

Pénzes néni nagy türelemmel magyarázta el, mit is jelent a boltban említett 30 dekás kenyér. – Tudja lelkem, az én apám mindig is nagyon szorította a családot. Földünk nem volt, így arattunk „felibe”, meg „a hetedik keresztre”. Apám nagyon ügyelt arra, hogy búzánk, kenyerünk mindig kitartson az újig. Pedig nem volt egyszerű, főleg a beszolgáltatások idején. Olyan volt a világ, hogy mindenből, ami termett, be kellett adni az államnak. Ki volt adva, hogy miből mennyit kell beszolgáltatni, még akkor is, ha a soványka kis földeken nem is termett annyi. Sírt a lelkünk, meg a szemünk is, amikor jöttek a fináncok, és a véres verítékkel megtermelt munka gyümölcsét kiseperték a padlásról – mesélte Ilonka néni, majd nagyot sóhajtott, s egy kicsit elmerengett a fájdalmas múlton. Aztán elmesélte, milyen leleményes volt a parasztember. Ha a szükség úgy hozta, egy-két zsák búzát, meg persze egy hordó bort bizony el-elrejtettek a dücskők közé. Ott ritkán keresték, mert nehéz volt hozzáférni. – Akinek nem maradt gabonája, vagy nem tartott ki az újig, az a tanácstól jegyet kapott, erre adták ki a kenyeret. 30 dekát fejenként. Nekünk volt saját búzánk, de azért csak kiváltottuk a jegyes kenyeret, és odaadtuk azoknak, akik sokan voltak, vagy, akinek nem volt, vagy nem jutott.

Szegény anyám mindig arra tanított, ha teheted lányom, segíts másokon. Majd a Jóisten meghálálja neked. Hisz ő látja minden cselekedetedet”

– idézte édesanyja szavait Ilonka néni.

Kaszabolt a szár, a torzs

Ilonka nénivel végigjártuk a búzaszem útját. Onnan a gyökerektől, vagyis attól a pillanattól, amikor földbe került a mag. – Ősszel vetettük a búzát. Jó havak voltak akkoriban, zsír volt az a földnek. Mint egy jó meleg dunyha, úgy takarta a szunnyadó vetést. Azután tavasztól jött rá a nap, és megérlelte a kalászt. Amikor már ropogott, lehetett aratni. Hajnalban keltünk, a búzatábla szélében az emberek megfenték a kaszákat. Felsorakoztak szép sorjában, aztán amikor felszáradt a harmat, belevágták a kaszát az első „rendbe”. Csakúgy harapott a kasza. Nehéz volt azt tartani nagyon. Meg aztán jó meleg is volt, de fel kellett öltözni tetőtől talpig, mert különben összekaszabolt bennünket a levágott szár meg a torzs. Nagyon fegyelmezett volt a rend, vigyáztunk egymásra. Elöl mentek a kaszások, mi mentünk utánuk a sarlóval, szedtük a „markot”, vagyis gyűjtöttük a levágott búzát. Volt, mikor nekünk kellett összekötni, de ha többen voltunk, jött utánunk a kévekötő, megsodorta a kötelet, és összekötötte a markot. Aztán egymásra raktuk a kévéket, keresztbe, hogy szellőzzön, jobban száradjon. Egy keresztbe 18 kéve került. Két hét után asztagba hordtuk a szérűbe – magyarázta Ilonka néni, aki sokszor olyan szavakat használt, amiket ma már csak az idősebbek értenek.

in (1)Ilonka néni büszke a maga varrta falvédőkre | Fotó: Kedves Zilahi Enikő

Ilonka néni folytatta: – Minden éjszaka kinn maradt valaki a szérűn, hogy őrizze a gabonát, nehogy begyúljon. Még egy hordó víznek is ott kellett lennie. Lánykoromban még kézzel csépeltük ki a szemeket. Kiterítettük a lekaszált búzát, vettük a cséphadarót, és kézzel vertük ki a szemeket. Olyan szép ütemes hangra ment, hogy még most is hallom a fülemben. Kigereblyéztük a nagyobb szárú szalmamaradékot, azzal volt a legjobb a zsúpot befedni. Utána rostáltuk, zsákba szedtük a szemeket, elvittük a malomba, a liszteszsákokat meg beállítottuk a kamarába. Ebből sütöttük az újig a kenyeret.

Kisültek a kenyerek

Volt egy nagy kosarunk, anyánk abba szitálta este a lisztet. Megtette a kovászt, másnap három kosár lisztből sütöttünk kenyeret. Anyám kendőt kötött a fejemre, meg egy kisszéket tett az asztalhoz, hogy felérjem. Úgy dagasztottam. Akkor volt jó a tészta, ha ragacs nélkül jött ki belőle a kezem. Nagyon nehéz munka volt, mert – mint mondtam – elég csenevész voltam. Hóttig se fogom elfelejteni. Olyan háromkilós kenyereket sütöttünk anyámmal mindig, úgy öt darabot.

Az volt az igazi kenyér, nem penészedett meg egy hétig sem.”

Mikor kisült, anyám szép sorjában letette egy kendőre a földre, hogy hűljön. Mielőtt megszegtük, háromszor is keresztet vetettünk rá. Ezzel adtunk hálát a Jóistennek a drága kenyérérét. Tudja kedves, a munkánkon csak akkor van áldás, ha előtte a Jóisten segítségét kérjük, utána meg hálát adunk mindenért. Én a mai napig nem fogok hozzá semmihez, amíg nem imádkozom a Jóisten segítségéért. Adott is nekem mindent, amire szükségük volt. Nem voltunk sose gazdagok, de mindig megvolt a „mindennapi kenyerünk”. Mai napig is imádsággal kezdem a napot, és azzal is fekszem le minden áldott este.

Kasza helyett kombájn

Ilonka néniék tízen, húszan napokig arattak egy-egy nagyobb táblát. Ma már a kombájn szinte egyetlen nap alatt elvégzi a sok-sok ember verítékes munkáját. A fejlődés természetesen nem állítható meg, de az biztos, mi már egészen másképpen harapunk bele a kenyérbe, mint azok az emberek, akik Ilonka nénihez hasonlóan a verejtékszagú munka, az embert próbáló aratás ízét érzik minden falatban.

– Már nehezebben mozgok, meg aztán műtétem is volt, de azért még szöszmötölök egész nap. Megkapálom a virágaimat, a kis konyhakertet is rendben tartom. Ha elfáradok, bemegyek a házba, és beszélgetek az én Istenemmel, vagy elmélázom a múlton. Hát, bizony van mire emlékezni! – fejezte be elbeszélését Ilonka néni.

in (2)Fotó: Kedves Zilahi Enikő

– Kedves Zilahi Enikő –



Nyíracsád.
HAON.HU






hirdetés