Nyelvtörés

„[…] (A) magyar közönségnek még újdonság volt a 90-es években (és talán ma is), […] hogy a nyelvész dolga a megfigyelés és nem az ítélkezés.” Nádasdy Ádám szavai (Édes Anyanyelvünk, 2017/1.) nem csak az 51. magyar nyelv hete alkalmából jutnak eszembe. Fábián György írása.

Nap mint nap átélhetjük ugyanis az általa említett átmenetiség hatásait – elég csak néhány okoskodásba óvatlanul beleszaladni a Facebookon. A tudományos szemlélet megköveteli a tárgy (esetünkben a nyelvi jelenségek) kellően árnyalt megközelítését, a nyelvünk sorsát szívükön viselők közül viszont még mindig sokan elvárják a hozzáértőbbektől, hogy feketén-fehéren mondják meg, mi helytelen, és mi nem. E két törekvés rendszeresen szembekerül egymással. Nem 1200 betűhelyet, de hosszas előadásokat lehet szentelni annak, mit (nem) jelent(het) a nyelv tárgykörében az, hogy valami helyes vagy helytelen. Sokan pedig – hozzáteszem: üdvös szándékkal – ma is régi beidegződések mentén ítélnek meg jelenségeket; sőt, olyanok is képesek évtizedek óta elavult dogmák nevében egyetlen mozdulattal a csatornába hajítani vagy polcra helyezni egy-egy nyelvi képződményt, akiktől (képzettségük okán) elvárható lenne az érzékeny, körültekintő bánásmód. Gyakran úgy beszélünk egymással, mint süket a némával – az anyanyelvről.

– Fábián György –