Novemberi rekviem

Novemberi rekviem
© Fotó: anyanyelvapolo.hu
Történelmünk tragikus közhelye: 1956.november 4-én ágyúdörejre ébred az ország. Nagy Imre jajkiáltása és segélykérése suttogásnak hangzott a barbár égzengés közepette. A Föld forgott a maga tengelye körül. Egyedül voltunk, egyedül maradtunk. Boda István írása.

A debreceni Tanító utca 13. szám alatt a rádió sugározta gyászzene a torkunkat fojtogatta. Félő volt, hogy a háborúban amúgy is sérült házat a rémület repeszdarabjai még jobban megviselik, merthogy az első szovjet megszállás tapasztalata még benne maradt az idegeinkben. Az alig egy évtized bár fakított valamit rajta, de most, mint egy beletört foggyökér, egyszer csak sajogni kezd a ki nem hordott fájdalom utóélete. Vártuk, hogy mikor dobognak a csizmák, mikor rántják ki sarkából az ajtót, s a szokásos „davaj, davaj” beköszöntéssel terelnek ki bennünket az udvarra. Nem történt semmi. Maradt a csend, maradt a dobhártyánkra préselődött ágyúszó feltámadt élménye. Másodszor éltem át a kataklizma embertelen realizmusát. Érdekes módon az első kevésbé viselt meg. Pedig kamaszkorom derűjét és hetyke kíváncsiságát egy részeg kozák géppisztolysorozattal akarta kicsipkézni. Szerencsémre egy ifjonc tisztecske az utolsó pillanatban felütötte a fegyver csövét, így a lövedékek a fejem fölött húztak el és a szitáló alkonyatban még láttam is a masina torkolattüzét. A második a reménytelenség marólúgjával permetezett be. Nőtt a köd bennem. Közéletbeli jártasságom előre jelezte a rosszat, aminek elébe nézünk.

Feleségem könyörgése ellenére is vettem a bátorságot, hogy úgy kilenc óra tájt körülnézzek a városban. Volt egy kis széljárás, a fák lombja már gyérült, sárga és piros levélszőnyegen lépkedtem. A Déri téren, a posta átjárónál egy szovjet harckocsi strázsált, a magyar löveg szétroncsolva, akár a posta emeleti szárnya, ahol a hírközlési vonalak futottak össze. A stratégia elsőként azt iktatta ki. Miként a MÁV igazgatóságon is: eleve elejét venni annak, hogy hírek fussanak a világban. A Bethlen utca felé kerültem, onnan derítettem fel a Kossuth tér vasárnap délelőttjét. Az üresség huzatát csak a cigarettázva unatkozó pufajkás hadfiak szakították meg, a város fakó egykedvűséggel vette tudomásul, hogy Debrecenben békés a hadiállapot. Ezzel a hírrel tértem haza, onnan egész nap csak strázsáltuk magunkban a bizonytalanság gyötrelmét. Mi jön, mi következik? Hát csak az, hogy másnap este a két sötét arcú smasszer átadott a fogdaőrnek, aki gúnyos vigyorral s azzal a közvetlen kérdéssel fogadott: Hát megjöttél te is, te sz…… Mire én maradék humorérzékemmel: Nem jöttem, hoztak! Mire ő: Kuss, mert a pofádon hagyom a puska lenyomatát. Hallgattam. Nadrágszíjat, cipőfűzőt, s minden személyes holmimat az asztalra pakoltam, s aztán intett, mentünk, kinyitotta a zárka ajtaját és intett pökhendi fölénnyel: a lakosztályod.

Egy fapriccs volt a bútorzat, leültem, s akkor szakadt rám a bizonyosság: be vagyok zárva. Nem rendelkezem szabad akaratommal. Mintha belső visszhangja lett volna bennem a magánynak, járt az agyam s mégsem gondoltam semmire. Később verssorok jutottak az eszembe. „Ó, én nem így képzeltem el a rendet”, meg „Jöjj el szabadság”. Később – egészen ironikusan – az a régi katona nóta, hogy „Esik az eső, ázik a heveder, megjött a muszka százezer emberrel.” De dörrent az ajtó s a parancs: Irány, kihallgatás! Mentem s a börtönregula szerint hátul összekulcsoltam a kezem, a fejemet lehajtottam, mereven a lábam elé néztem, s onnantól kezdve két héten keresztül minden éjszaka ez ment. Kétszer, háromszor is a kihallgató tiszt elé szólítottak, mint a beragadt lemeztű, mindig ugyanazok a kérdések, mikor kivel, hol s mint szervezkedtem a hatalom ellen.

Mondtam, daráltam, soha senkivel, sehogyan, a lámpa a szemembe világított s egy Horváth Boldizsár nevű parancsnok-féle a hátam mögött hallgatta a kérdező tiszttel folytatott párbeszédemet és minden válaszomra odavicsorította: Ne hazudj, te rohadt ellenforradalmár! Ismerjük minden lépésedet, te ordítottad, hogy akasszák fel az ávósokat, itt fogsz megrohadni büdös fasisztája. A végén megszoktam, sőt kedveltem is ezt a brutális rendőrdallamot, ha visszakísértek, cella-magányomban látomásszerűen felidéződött bennem letartóztatásom pillanatképe. Láttam Komócsin rókaképét, Tatár Kiss gőgös fejállását, éreztem a kisüsti szúrós illatát, a ruszki cigaretta és katonaköpenyek bűzét, s még csak arra se méltattak, hogy egy pillantást vessenek felém.

Végül, mivel vallomásaimról már több bőrt nem tudtak lehúzni, a „városparancsnok” elé kerültem. Kozlov őrnagyi minőségben képviselte a szovjet hadsereget. Közölte, hogy rövidesen elengednek, de előtte társaimmal együtt tart nekünk egy sajtótájékoztatót. Hozták is Koczogh Ákost, Julow Viktort, Durkó Matyit – egyetemei oktatóim, tanáraim – s az őrnagy elmondta, hogy milyen katasztrófától mentették meg az országunkat. A hortista tisztek, a régi földesurak, a börtönből kiszabadult bűnözők, rejtőzködő nyilasok imperialista cinkosaikkal a régi rendet szerették volna visszaállítani. Hát ezt akadályozták meg, teljesen önzetlenül. S ezt már én mormoltam magamban, 21 hadosztállyal, kétezer tankkal, és egyebekkel. Ilyen baráti gesztust nem szabad és nem is lehet visszautasítani. És ezt a világ is akceptálta.

Magunk mögött hagyva a rendőrséget, azt hittem, mámorító érzés keríti majd hatalmába. Nem az történt. Debrecen nyirkos, ködös volt, robotolta a maga egykedvűségét. A fák csupaszok voltak, utolsó leveleiket is lenyakazta a dér. Néztem a kiszáradt füvek torzsáit s a babitsi kérdés jutott eszembe: Miért szárad le, hogyha újra nő! De hát erre csak a Mindenható tudja a választ. A remény örökzöldjét is ígérve.

– Boda István –








hirdetés