Traffic asztrál

Traffic asztrál
© Fotó: magánarchívum
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

„Hová mennék, ha tudnék menni,
mi lennék, ha tudnék lenni,
mit mondanék, ha volna hangom,
ki mondja ezt, mondván, hogy én?”

(Samuel Beckett)

Balogh Konrád közvetlenül a Nagy Pillanat előtt állt. Vagyis egészen pontosan feküdt.

Mellkasa zilált, a teste még követelte volna az éltető oxigént, ezért próbálta egyre szaporábban venni a levegőt, de elméje már feladta a végső csatát. Készen állt az útra, de azért még néhány percig kapaszkodott ebbe a világba. Ujjai görcsösen markolták a kórházi ágy megsárgult lepedőjét, tekintete ide-oda cikázott, felismerni vélte az ágya körül reszkető családtagjait, de furcsamód, nem sajnálta őket, és nem érezte, hogy mennyire fognak hiányozni.

Mindössze néhány hónappal ezelőtt a rák hirtelen bukkant fel, idegesítően váratlanul, mint amikor Jehova tanúi vasárnap ebédidőben becsengetnek. Nem volt miért, nem volt előzmény, csak egy rutinvizsgálat, és puff a diagnózis: menthetetlenség.

A daganat ez alatt a négy-öt hónap alatt levette a lábáról, testét csontsovánnyá falta, idegeit pedig – katonás sorban követve egymást – a hitetlen tagadás, a remény, a harag és a végső belenyugvás szinte teljesen felemésztette.

Pár nappal ezelőtt azonban Konrádot megszállta valami végső nyugalom, egyfajta a megmásíthatatlanba való beletörődésből fakadó belső béke. Habár a teste még küzdött, lelke odabent már nyugalomra lelt, így a látszat ellenére agya tökéletesen működött, és volt még ideje gondolkodni.

Nem részletezem, de természetesen végiggondolta az életét, és találgatta, mi várhat rá odaát? Van-e mennyország, vagy pokol? És más efféle ilyenkor, az agónia idején, a távozni készülőben szokásosan felmerülő kérdéseken töprengett. Mit sem tudnak eme nagy morfondírozásról az itt maradottak, nemde? Na, de majd egyszer ők is megtudják, csak várják ki a sorukat!

Hol is tartottam? Ja, igen. Konrád egyszer azt olvasta valahol, hogy van a halál után egy olyan pillanat, amit úgy neveznek, hogy „a mindentudás pillanata”. Ezek szerint az öröklétbe átlépő személy egyetlen pillanat leforgása alatt birtokába kerül az univerzum összes tudásának. – Á, hülyeség – gondolta Konrád haldoklása utolsó perceiben – pedig milyen jó lenne… Aztán ott van az a dolog, hogy az utolsó pillanatban lepereg előttünk életünk filmje. Ahogy ez a gondolat bevillant, Konrád valami bizsergető kíváncsiságot érzett.

A történethez hozzátartozik az is, hogy Balogh Konrád hivatásos sofőrként dolgozott tizenkilenc éves kora óta. Huszonhárom éve pedig egy nagyvállalat alkalmazásában sofírozta a cég prominens személyeit, vagy azok vendégeit az országban innen oda, vagy onnan ide, időnként még külföldön is.

Ez alatt az idő alatt Konrád egyetlen balesetet sem szenvedett, de még csak egy kis koccanás sem történt vele soha!

Erre érthető módon roppant büszke volt, de ha igazán őszinte akarok lenni, akkor már-már nagyképű és rátarti módon dicsekedett is ezzel a balesetmentes vezetési képességével. Úgy gondolta, ez csakis annak tudható be, hogy kiváló tehetsége van az autóvezetéshez. És ahogy teltek az évek, Konrád szép lassan jogot formált arra, hogy minden más autóvezetőt lenézzen, pocskondiázzon, a forgalomban haladva szentségelve szidja őket, öklöt rázzon, dudáljon, villogjon, és minden lehetőséget megragadjon arra nézve, hogy tudassa a többi autóssal, hogy mindegyik egy szerencsétlen barom.

Állandó utasai megszokták már Konrád válogatott szidalmait az utazások során, egyik-másik igen jót mulatott sofőrje beszólásain, sőt még meg is toldotta azokat egy-két epés megjegyzéssel, nagyokat röhögve az utakon araszoló, szerencsétlenkedő marhákon.

„Miért nem mentek, szerencsétlen idióták? Ennél egy csiga is gyorsabban poroszkál! Haladjunk már! Nyomjad már neki, te majom, szerinted dísznek rakták ki a 70-es táblát? Hát komolyan ez a macskajancsi mit idétlenkedik, én mindjárt kiszállok, oszt’ átülök mellé, megtanítom neki, hol a gázpedál! Mi az anyádért nem indexelsz, de anyaszomorító? Úgy van, vágj elém, hogy a jó édesanyád… Zöööld! Mondom zöööld, bamba barom!”

Amint alkalma nyílt, Konrádunk megelőzte az „idiótákat” és miközben elhaladt mellettük, gúnyos arccal átnézett a másik autó sofőrjére, csak hogy értsen belőle a hülye! Ebben gyakran partner volt az épp aktuális utas, legyen az vállalatigazgató, vagy bármilyen magas beosztásban lévő személy, hiszen az autóutak pompás játszóterei az egónak, és lássuk be, remek témát is szolgáltatott utasnak és vezetőnek egy-egy hosszabb utazás alatt mások idiótaságát megvitatni. A külföldiek, akiket Konrád sofírozott, nem értették ugyan, hogy mit kiabál ilyenkor Konrád, de a hangsúlyból és a gesztusokból persze ki tudták találni. – Bad traffic – gagyogta nekik ilyenkor a miheztartás végett Balogh úrvezető, mert angolul nem nagyon tudott.

Nos, a Nagy Pillanat végre elérkezett. Konrádot először megcsapta egy meleg fuvallat, majd hirtelen egy erős rántást érzett, és hopp, már kint is volt a testéből. Nem érzett félelmet, sem fájdalmat többé. Levegőért sem kellett kapkodni már, hiszen nem is lélegzett! Nagyon kellemesen érezte magát földi porhüvelye fölött lebegve, még a sírdogáló családtagjai sem szomorították el. Valami bizonyosság lett rajta úrrá, hogy jól van ez így, ez a dolgok rendje, majd megtudják ők is. Még látta, hogy először egy nővér szalad oda hozzá, majd komótosan megérkezik az orvos is, megállapítani a halál beálltát. De a többi sürgés-forgást már nem volt kedve megvárni, könnyű asztráltestével kislisszant a harmadik emeleti kórterem nyitott ablakán, ki a tavaszba.

Először átuszikált a kórház parkja fölött, ki a városba és örömmel konstatálta, hogy hétköznap lévén, milyen nagy a forgalom. Felülről látni a közlekedést igazán pompás mulatság volt, Balogh Konrád rá is zendített magában a sok szerencsétlen autóvezető kifigurázására:

– Na, nézd azt a kis piros mazsolát! Hát nő vezeti, tuti, hogy nő! Atyaég, mit tötymörög, mögötte vagy húszan anyáznak – vihogta.

***

De abban a pillanatban valami nagyon furcsa dolog történt! Már, ha nem lett volna eddig is elég különös élmény meghalni és a város fölött anyagtalanul lebegni… Konrád, a tévedhetetlen sofőr, zsupsz, hirtelen a piros kis kocsiban találta magát a hátsó ülésen. A kis autót valóban egy nő vezette. Fiatal volt, görnyedt vállai és a kormányt görcsösen szorító, remegő kezei idegességről, szorongásról árulkodtak. – Na, ugye, tudtam! – gondolta önelégülten Konrád, és akkor vette észre az anyósülésen ülő idősebb nőt. Nagyon, nagyon sovány volt az idős asszony, fejét színes kendővel kötötte be, de a kendő kissé elcsúszott, így főhősünk látta, hogy az asszonynak nincs haja. A hátsó ülésről megpillantotta a nő vékony, véraláfutásos karját Az egyik vénában branül lapult, – amibe az infúziókat szokták bekötni – szépen, friss kötéssel rögzítve. Konrád jól tudta mi ez, és az idős nőn felismerte az átkozott betegség jeleit, ami őt magát is elveszejtette.

Természetesen a két nő mit sem tudott az asztrális potyautasról, halkan beszélgettek.

– Jól vagy anya, ne álljak meg valahol? Nincs hányingered? Húzd le az ablakot!- mondta a fiatalabbik reszkető hangon.

– Jól vagyok, na, ne aggódj, már folyton! Szólok én, ha szarul vagyok – válaszolta a fejkendős asszony, és megnyomta a gombot, mire lejjebb ereszkedett az ablak. – Idegesít, hogy folyton aggódsz. Én már belenyugodtam, fogadd már el te is! És nem megyek többet kemóra!

– Mi az, hogy nem mész?! Hogyhogy nem mész?! Megbeszéltük, hogy végigcsináljuk! – csattant föl most kissé az autó vezetője.

– Te beszélted meg magaddal. Én tudom, hogy semmi értelme. Nem akarok most ezen vitatkozni, inkább a vezetésre figyelj, mindjárt csuklani kezdek, annyian anyáznak mögöttünk. Miért mész harminccal?!

– Félek, hogy összerázlak, mittudomén?! Kit érdekel, hogy anyáznak, nem akarom, hogy bajod legyen!

– Bajom? Nekem? Rákos vagyok, aranyom, szerinted, mi bajom lehet még? – mosolygott az asszony és végigsimította a lánya karját.

Konrád nem bírta tovább. Pontosan tudta, min mennek keresztül. És eszébe jutott a felesége, amikor őt fuvarozta a kezelésekre. Mennyit veszekedett vele, hogy miért vezet úgy, mint egy csiga…

***

Most megint jött egy kis huzatszerű fuvallat és egyik pillanatról a másikra Konrádunk egy másik autóban találta magát. Hatalmas, gyönyörű, drága luxusmodell volt, de ezúttal az anyósülésre huppant a láthatatlan szelleme.

Egy méregdrága öltönyös pasas vezetett, orrán dizájnos napszemüveg, csuklóján Konrád felismert egy Breitlinget, a főnökének is volt egy ilyen. A fickó, aki vezetett, rettenetesen izzadt, nagyokat nyelt és folyton a visszapillantóba lesett. – Na, ez is jól be van állva – gondolta Konrád -, azért bénázik. Nem is meri nyomni neki, le ne kapcsolják a zsernyákok! Asszem’ szétdurranna a szonda, ha belefújna – húzta el a már nem létező száját barátunk.

– Minden oké? Nem fázik? Nincs melege? Nem kéne betakarni? Vagy, izé, megszoptatni? Nem megyek gyorsan? Baszki, soha többé nem megyek harmincnál gyorsabban, ha a kocsiban ültök! – pillantgatott hátra a férfi. Halántékán megindult egy izzadságcsepp a nyaka felé, láthatóan nem az első, az ingnyaka már jócskán nedves volt az izzadságtól.

Konrád most vette csak észre, hogy hátul egy helyes kis fiatalasszony ül, szabályosan bekötve, mellette babaülésben egy aprócska újszülött szendergett békésen.

– Ne izgulj már drágám, látod, hogy átalussza az első autókázását! Szépen szundikál, míg hazaérünk a kórházból. Ha megérkeztünk, először megmutatjuk neki az otthonunkat, aztán majd megetetem. És mehetsz gyorsabban is egy kicsit. De nincs több száguldás, apa lettél, magadra is vigyáznod kell, nem csak ránk! – válaszolta az újdonsült anyuka.

– Eladom ezt a szart, és veszek valami családi autót! – mondta idegesen a pasas.

– Ne beszélj csúnyán a gyerek előtt – szólt rá a felesége, és Konrádnak muszáj volt mosolyogni. Eszébe jutott, amikor ők vitték haza az újszülött fiukat a kórházból. Végig lépésben haladt, pedig 80 km-re laktak a szülőotthontól…

***

Aznap délután még jó néhány autó láthatatlan utasa volt Balogh Konrád. Látott szerelmi bánatot, találkozott kezdő vezetővel, aki most ült először egyedül a volán mögé, ült buszsofőr mellett, akinek hascsikarása volt, és így tovább, a többiek is csak egyszerűen a mindennapi élet örömeit-gondjait élték meg el-elbambulva a lámpánál, a nagy dudálásra riadva, vagy zötyögve a forgalomban, esetleg „száguldozva”, mert úgy érezték nekik sietősebb a dolguk másokénál.

Esteledett már, mikor Balogh Konrád úgy érezte, „jól van, na, jól van, értem már”.

És akkor egyszer csak eltűnt a forgalom, eltűnt a város, és ő ott találta magát egy alagút bejáratánál.

– Aha, hallottam már erről! Átmegyek ezen az alagúton, és ott is leszek a másvilágon – gondolta – na, gyerünk akkor!

Aznap viszont sokan elhaláloztak, ezért az alagútban nagy volt a forgalom. Lassan lehetett csak haladni. A túlvilágra átkelő lelkek mind ott tülekedtek az átjáróban, igazi asztrál-dugót okozva benne.

– Ez nem lehet igaz! – mordult fel Konrád. – Miért nem mentek, szerencsétlen idióták? Ennél egy csiga is gyorsabban poroszkál! Haladjunk már!

***

„Nem is tudom, miért meséltem el ezt a történetet. Ugyanezzel az erővel másikat is mesélhettem volna. Talán majd legközelebb elmondok egy másikat. De meg fogjátok látni, jó emberek, az is pontosan ugyanilyen lesz.”

(Samuel Beckett)


portreA novella szerzője, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.