Thura #2

Akt.:
Thura #2
© Fotó: Fortepan
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

1953. november 30.

– Thúróczi Elvira, Thura – válaszolta automatikusan, már maga sem tudta hányadszor. A vallató tiszt ma már talán a századik alkalommal egyenesen a nő szemeibe irányította az erős lámpafényt az alumínium búra alól.

– Született?- vakkantott a riadt tekintetű, hunyorgó nőre. – Minden tisztelettel – válaszolta amaz halkan – akárhányszor kérdezi is az elvtárs, akárhányszor kezdjük is előröl… Én nem tudtam, hogy a Zsiga szökni fog.

Hatalmas pofon csattant a nő arcán. A férfi vaskos ujjai rendesen meglátszottak a nő bal szeme alatt, a másik oldal már lilult és kissé be is volt dagadva. – Velem nem osztotta meg a terveit – folytatta Elvira néhány másodperc múlva, ahogy visszanyelte a könnyeit. – Épp, hogy megmondtam neki, hogy itt van a gyereke a hasamban… Meg sem álmodtam, hogy disszidálni fog. – Thúróczy Elvira maszatos, kivörösödött arcán a könnycseppek csak most futottak végig. – Ha tudtam volna… – nyögte.

– Akkor vele szökött volna, mi?! – ordította az ávós.

– Dehogy kérem, én nem! Párttag is vagyok és kórustag az üzemi énekkarban! – zokogta a lány. – Na, elég ennyi, Maklári elvtárs. Engedje az elvtársnőt, most szóltak: tisztázva van – egy idősebb marcona férfi lépett a szobába. – Mosakodjon meg itt kint a folyosón a nőiben – fordult a lány felé – aztán még mielőtt hazamegy, menjen be a gyárba, jelentkezzen vizsgálatra az üzemorvosnál.

– Én… elmehetek? – nézett hitetlenkedve a férfire Thura. – Menjen. Aztán vigyázzon arra a gyerekre – recsegte a tiszt – menjen, vizsgáltassa meg magát.

– Nem is tudom, van e ott most rendelés? – sírta el magát a lány, eddig nem is sírt igazán, pedig a fiatalabb ávóstól kapott egy jó pár pofont a kihallgatás alatt.
– Van! – mondta a férfi. Mi azt is tudjuk, hogy ma délután van rendelés. Egyből oda menjen.

– Utolsó vérzése mikor volt? – a doktornő rideg, közönyös hangja szinte visszapattant a rendelő falára festett halványzöld olajlábról.

– Szeptember elsején.

– Az apa? Biztos, hogy az, akit megnevezett? – a doktornő nagyot szippantott a cigarettájából.

– Az – Elvirát egy hokedlire ültették, a rendelő közepén felállított íróasztal mellett. Fásultan kifelé bámult a vele szemben lévő ablakon.

Arra gondolt, hogy hol lehet most Zsigmond? Ausztriában? Vagy már messzebb, talán Kanadában? Vajon ha nem mondja el neki, hogy gyereket vár, akkor is disszidál? Előle, a felelősség elől menekült? Vagy egyébként is elment volna? Esetleg, ha nem esik teherbe, őt is magával vitte volna? Vagy valaki mással szökött? És mikor szervezte meg az egészet? Ő tényleg nem vett észre Zsigán semmit… A férfi mostanában mindig fáradt volt, meg kicsit ingerült, de ez annyira nem volt különös. Nem volt semmi gyanús a viselkedésében, amiből a nő arra következtethetett volna, hogy a férfi elhagyja őt és nyugaton próbál meg boldogulni. Talán volt valakije? Nem! Az lehetetlen! – gondolta a lány – Azt észrevettem volna rajta. Vagy… Azt sem vettem észre, hogy arra készül, hogy lelépjen innen ebből a posványból… Ez olyan nagy szerelem volt! Most már csak volt…? – ezernyi kérdés, és hozzájuk a kétségbeesett válaszok kavarogtak Thura gondolatai között.

Halálosan kimerült volt a kétnapi kihallgatás után, mindene sajgott, remegett. A doktornő látszólag nem vett tudomást a lány fizikai állapotáról, a vallatás nyomairól, a feldagadt arcáról, cserepes, száraz ajkairól, ami egyértelműen a kiszáradás tünete volt.

– Akkor nem tud a magzat apjának tartózkodási helyéről, kapcsolatairól semmit? – ezt jóval hangosabban kérdezte az orvosnő és szúrós tekintetét Elvira tekintetébe fúrta. – Nem. Nem tudok. De ezt két napon keresztül már sokszor elmeséltem a Barkó utcai pincében az elvtársaknak – válaszolta rekedten a lány.

A sarokban ülő gépírónő szakadatlan verte a billentyűket. Elvira tudta, hogy mindent lejegyez, ami itt az orvosi vizsgálaton elhangzik.

– Ne legyen szemtelen! – szólt rá az doktornő – Na, akkor vegyük át a személyi adatait, aztán mehet. A terhességével úgy tűnik minden rendben van, akár népellenség az apa, akár nem. Holnaptól megy vissza dolgozni a gyárba. Tőlem majd kap igazolást erről a két napról.

A lány két napja nem evett, inni is alig kapott a kihallgatáson, aludni nem hagyták. A szóra, hogy hamarosan hazamehet kissé erőre kapott. – Igenis – mondta.

– Anyja neve? – kérdezte a sarokból a gépírónő.

– Thúróczy Elvira – válaszolta a lány.

– Neki is? – húzta el a száját amaz, miközben legépelte a nevet. – Anyja
foglalkozása? – pattant a következő kérdés.
– Cseléd, munkásnő – sóhajtotta Elvira.

– Akkor melyik?! – a gépírónő most a lányra bámult. – Cseléd, vagy munkásnő? Hm?!

Elvira gyorsan kapcsolt. – Gyári munkás, anyám otthagyta az urasági birtokot, megszökött még szinte gyerekként.

– Nnna – nyugtázta a titkárnő, mintha egyenesen neki kellene ezzel elszámolnia.

– Apja neve, foglalkozása? – folytatta.

– Ismeretlen – mondta halkan a lány.

– Melyik?! – ripakodott rá a titkárnő. Most a doktornő is odafordult. Eddig, miután a lányt felületesen megvizsgálta, újabb cigarettára gyújtva, mélázva állt az ablaknál.

– Micsoda kérem? Mi melyik? – a lány teljesen kimerült volt, alig bírt gondolkodni.

– Mi ismeretlen? Az apja neve, vagy a foglalkozása? Nem tud értelmesen válaszolni?! – a gépírónő a szemét forgatta, majd úgy nézett a lányra, mintha az teljesen idióta lenne.

Nem tudok, te barom. Szerinted pont elfelejtettem, hogy mit dolgozott az apám? Mit gondolsz, miért ugyanaz a nevünk az anyámmal, te marha?! – ezeket persze csak gondolta a lány. Habár nagyon legyengült a kétnapi vallatás után, mégis úgy érezte arra azért még lenne ereje, hogy jól orrba vágja ezt a mocskos, spicli pofájú kurvát. De akkor mehetne vissza az ÁVH pincéjébe. Ezért hangosan csak ennyit mondott: – A kiléte ismeretlen, így aztán a foglalkozását sem tudom megmondani.

– Chh.. – a gépírónő gúnyosan vigyorgott, miközben ujjai villámgyorsan csapkodták a kopott Uránia írógép billentyűit. – Nagyon úgy fest, hogy a maga gyerekét is Thúróczinak fogják hívni, mint az anyját, meg magát – mondta, miközben visszatolta az írógép karját. A sor végén most is csilingelő hangot adott a viharvert Uránia kallantyúja, majd hirtelen nagy csend támadt a szobában.

Végül Elvira törte meg a csendet. – Igen. És ha lány lesz, akkor meg ugyanúgy fogják hívni, mint az anyámat és engem.

A jeges szélbe kilépve szorosra húzta magán a régi posztókabátját. Átsétált a gyár udvarán, majd odabiccentve a portásnak, kilépett a gyárkapun. Az öreg a kezét a sapkájához emelve, de mégsem megemelve azt, csak egy kis bólintással köszönt vissza. Mintha rámosolygott volna a lányra? Vagy csak ő vágyott végre valami emberire, egy kis kedves gesztusra az elmúlt napok kegyetlen történései után, ezért képzelte a marcona portás szája szegletébe azt a kis mosolyt?

Végre kint volt az utcán, még tíz perc és otthon lehet, a bérelt kis félszobában, ami most az egyetlen biztos pont az életében. Alig várta, hogy végigfeküdjön a kopott rekamién és jól kisírja magát. Majd aztán gondolkodik, hogy mihez kezdjen.

A jégbordás járdán ütemesen koppantak a cipősarkai. Sietősebbre fogta a lépteit egy, a téglakerítésre ragasztott plakát mellett, melynek sarkát felszakította a szél. Olyan volt, mintha egyenesen a lánynak integetett volna. A fehér betűk szinte szikráztak, ahogy az utcalámpák megvilágították őket a szürkületben:

„ASSZONYNAK SZÜLNI KÖTELESSÉG, LÁNYNAK SZÜLNI DICSŐSÉG!”

portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna


Fotó: Fortepan
Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. 1932. szeptember 28. Thura a patak partján állt. Mezítláb volt, lábujjait a sáros, iszapos fűszálak közé fúrta s közben egyre csak a lágyan csörgedező patakocska vizét bámulta. Vajon merre ...