Thura #1

Akt.:
Thura #1
© Fotó: Fortepan
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

1932. szeptember 28.

Thura a patak partján állt. Mezítláb volt, lábujjait a sáros, iszapos fűszálak közé fúrta s közben egyre csak a lágyan csörgedező patakocska vizét bámulta.

Vajon merre megy ez a víz? Innen a folyóba, a folyóból a tengerekbe? Milyen emberek merítenek majd ebből a vízből, kinek a hajója úszik majd a hátán?

Hirtelen belegázolt a jéghideg vízbe, mintha azt szerette volna őt is vigye magával, el innen, messzi tájakra, ismeretlen vidékre, idegen emberek közé, akik nem ismerik őt, nem tudnak a bajáról… Hosszú vászonszoknyája lassan magába szívta a patak vizét.

Thura fázni kezdett, reszketett, de nem bánta. Csak állt a jéghideg vízben, abban reménykedve, hogy itt és most ez az élet csak egy álom.

Hamarosan felébred, valami szép helyen boldogan, gondtalanul.

Tegnap még úgy feküdt le a cselédszálláson, hogy ma reggel elmegy. Oda, ahonnan nem lehet visszatérni ebbe a világba soha.

A bal kezében szorongatott kis üvegcsét bámulta. Kicsi, barna üveg, benne gyufaméreg. Hányszor hallotta már a pletykákat, hogy ez vagy az a szegény lány gyufát ivott. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is erre kényszerül.

Keserves halál meginni a gyufamérget az biztos, de a nők már csak ilyenek. Az akasztás, az olyan férfi dolog.

Este akarta meginni, de nem merte. Arra gondolt, hogy a kínjait majd meghallja valamelyik cseléd a szálláson, amikor halálhörgései közepette görcsbe rándul a teste. Nem akarta, hogy úgy lássák. Majd ha elvégezte. Akkor már bámulhatják.

Kénytelen volt elhalasztani a halálát hajnalra.

Ezért még pirkadat előtt kijött ide a patakpartra, hogy elköszönjön ettől az árnyékvilágtól és megigya a kis barna üveg tartalmát. Azonban már rég megvirradt, de ő még mindig várt. Először maga sem tudta, hogy mire. Valami jelre talán? Vagy arra, hogy az uraság valahogy rájön, hogy el akarja magát veszejteni, megszánja, aztán az utolsó pillanatban a segítségére siet? A hasára tette a kezét.

Hogy gyűlölte azt, ami odabent van…

Eszébe jutott az az este, amikor az úr a szobájába kérte a vacsorát. A nagyságos asszony akkor odavolt rokonlátogatóba a gyerekekkel. Thura tudta, milyen az uraság, rettegett is tőle, számtalanszor inzultálta, csipkedte, csapkodta, fogdosta már meg. Szinte tudta, hogy egyszer azt is megteszi vele. Nagyon félt azon a napon pedig úgy volt, hogy majd Jóska beviszi az uraság vacsoráját. De az úr izent nekik, hogy Thura vigye, senki más.

Akkor már mindenki tudta. Tudták, hogy mi lesz, de senki nem szólt. Hirtelen minden szolgának dolga akadt, nem néztek a lány szemébe, dolgukra siettek mind, szétszéledtek a házban, az udvaron, az istállóban.

Thura pedig nem tehetett mást, fogta a tálcát, s ment.

Utána rettenetes fájdalmai voltak. A nagyságos úr meg is verte, ütötte rúgta, mert ellenállt. Amíg bírt ellenkezett, de gyönge volt, hisz alig múlt tizenöt éves, vézna kis gyerekleány. Ott, akkor csak túl akarta élni.

Aztán Mariska néni szánta meg végül, lefektette a szálláson, vizet forralt, szárított kamillát szórt bele, gyolcs darabokat áztatott a forrázatba, majd lemosta vele a lány testét.

– A szégyenemet úgyse tudja lemosni Mariska néni – zokogta.

– Ejj, de nagy ostobaság volt – morogta rá az öregasszony.

– Nem tehettem mást, nénémasszony, be kellett mennem – Thura fogai vacogtak, sem a teste, sem az idegei nem bírták a kínt, amit el kellett szenvednie, lassan a láza is felszökött.

– Nem az! Hanem, hogy nem hagytad magad! Mit gondolsz, hányónkkal történt ugyanez? Te meg milyen szép is vagy hozzá! Ejj, hagytad vóna’, oszt most nem szenvednél így – kesergett a néne, látszott rajta, hogy sajnálja a lányt.

Thura erre nem mondott semmit, ökleit összeszorította, markolta velük a durva posztólepedőt, mint ahogy egy kis idővel ezelőtt a puha selyemlepedőt markolta kínjai között. Némán sírt most is.

Arra gondolt, hogy neki már nem lesz élete.

Azóta a szörnyűséges, undorító, gyalázatos este óta eltelt négy hónap. És most már látszik a lányon, hogy mi történt. Nő a hasa, de mindenki úgy tesz, mintha észre se venné. Egyedül a nagyságos asszony nem tetteti magát vaknak. Az, ha csak ránéz Thura hasára, kínozza, szidja, üti a leányt, ahol éri. De nem mondja meg, hogy igazából miért bántja. Sose jó neki semmi, amit a lány elvégez, mindenben talál hibát. Mindig talál okot, hogy büntesse valamivel. Aztán vagy megpofozza, vagy nem ehet egy napig. Vagy kint kell aludnia a lovak között.

Egyszer egy reggel az udvaron Thura megpróbált beszélni az urasággal. Nagyon nehezen szedte össze magát hozzá. De jóformán bele sem kezdett a mondókájába, nem mondhatta el mit akar.

El akart menni, a városba, a gyárba dolgozni. Pedig akkor még nem is tudta, hogy úgy maradt. De alig kezdett bele, hogy mit szeretne, az úr elzavarta, éktelenül mérges volt, s valamit még Thura után is hajított, tán a pipáját. A lány nem is látta mi az, annyira félt, hogy elszaladt. Az uraság ordított, ő pedig rettegett. Azok az undorító emlékképek, melyeket a feledés homályának vékony hártyájával tudott csak bevonni, felszakadtak megint, így hát elfutott és elbújt az istállóban. Csak este mert előjönni, akkor meg jól megpofozta a nagyságos asszony, amiért egész nap kerülte a munkát. Ezután nem mert többé előhozakodni a tervével, hogy kikéri a cselédkönyvét, mert a városba akar menni, hogy a gyárban munkásnőnek jelentkezzen.

Most itt a patakparton mindezekre visszagondolva ökölbe szorult a keze, a sírás fojtogatta. – Hát hol van az igazság ezen a világon? Miért ő hagyjon itt mindent, miért ő haljon ilyen keserves halált? Hol van a Jóisten?

Ebben a pillanatban a falu templomának tornyában megkondult a harang, s reggeli misére hívó harangszó, mintha fejbe kólintotta volna Thurát. Kiütötte a fejéből a sötét gondolatokat, és felvillant előtte egy halvány reménysugár.

A harang. A templom… Az apácák a városban.

Igen, az apácákhoz kellene mennie. Talán segítenének az elején, aztán csak akadna neki munka a gyárban…

A kezében szorongatott kis barna üveget dühösen a patakba vágta. De azt nem vitte el a víz, mint ahogy gondolta a lány, hanem lesüllyedt a kis patak sekély vízének aljára, a kavicsok közé. Thura gyorsan kikapta onnan. A falubéli gyerekek gyakran játszanak a patakparton, nehogy megtalálja valamelyik kis
ördögfióka, aztán valami bajt csináljon vele.

Gyerekek… ismét a hasára tette a kezét.

El fog innen szökni. Még ma. Most. Azért a kevés holmijáért vissza sem megy az uradalomba, minek? Hihetik, hogy megölte magát valahol, mit bánja ő!

Nem tudta, mi lesz vele, mi lesz a gyerekkel… a jövő egy teljesen homályos folt volt még előtte. De már nem akart meghalni. Élni akart. Jó és becsületes életet akart élni.

Most már nagyon akarta.

portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna


Fotó: Fortepan (78481)
Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. Ejj, be szép asszony is a Kerecsenyiné! Már lyány korába is csudájára járt a falu, főként a búcsúba, ha meg talált ottan jelenni. De ott vót az a búcsúba, mint minden eladó leány, ha szép, ha ...

Fotó: Fortepan
Debrecen - Fiktív történet egy régi fénykép alapján. Ungvári Zsuzsanna írása. Mindig ő volt a társaság középpontja, pont, mint ezen a képen is. Ő mindig más volt, különleges, kitűnt közülünk, valahogy kiragyogott. Igyekezett is mindig más lenni, mint mi. De talán nem is kellett neki igyekeznie. N...

Fotó: Fortepan (52427)
Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. A szoba sarkában egy antik, kőrisfából gyönyörűen faragott, fehérre pácolt fésülködő asztal állt. Előtte az asztalkához illő, bársonnyal párnázott puffos széken egy karcsú nő ült. Dús, hosszú, ka...

th
Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. - Na, akkor bemegyünk? - Várjunk még pár percet, most olyan sokan vannak! - Jó, de akkor mikor? Kezdek fázni. - Nem tudom. Tudod, hogy nem bírom a tömeget. - Most meg már pisilnem is ...

Fotó: Fortepan (116792)
Debrecen - Fiktív történet egy régi fénykép alapján. Ungvári Zsuzsanna írása. Azon a délutánon, amikor lefényképezték a harmadik á-t én csak arra tudtam gondolni, hogy miért pont Rajnay Jolánnak engedte meg a Tanító néni, hogy a palatáblájára felírja, hogy III. á és, hogy ő fogja a kezében azt a ...

Párbaj - Lenszkij és Anyegin párbaja. Ilja Repin festménye, 1899
Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától. „A legnagyobb fegyver a mosoly és a legnagyobb erő a szeretet.” (Jet Li) - Felszólítom a tisztelt feleket, nyilatkozzanak a tekintetben, hogy sérelmeiket semminemű más módon rendezni nem tu...