Novella: Táncolj, vagy halj meg!

Akt.:
Novella: Táncolj, vagy halj meg!
© Fotó: Fortepan
Debrecen – Ungvári Zsuzsanna írása.

Pontosan emlékszem, hogy mennyire vártam azt az estét. Azt az estét, amikor végre eljött a pillanat és mi ketten ott álltunk középen, a többi pár között. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, annyira izgultam…

Pistával rengeteget gyakoroltunk. Munka után az albérletem kis szobájában, az utcán is egy-két lépést, amikor séta közben szóba került a verseny. De olyankor is, amikor nálam aludt és együtt ébredtünk, a reggeli kávé után az apró konyhában is fordultunk néhányat. Aztán, amikor János bácsi a házmester megtudta, hogy táncversenyre készülünk megengedte, hogy a tetőn táncoljunk. Még kulcsot is adott a feljáróhoz, hogy amikor csak tudunk felmehessünk és fent a tetőn gyakoroljunk, mert ott volt bőven hely a lépésekhez. Felvittük Pista szalagos magnóját, hozzá rengeteg elemet és a tetőn táncoltunk hajnalig. Ott nem zavartunk senkit.

Pistát a tánciskolában ismertem meg. Amikor először megláttam, hülye szóvicc, de azonnal belepistultam. Magas volt, olyan szikár, de erős típus. Kese szőke haja, napbarnított arca és a huncut zöld rókaszemei azonnal megigéztek. Ahogy rám nézett… egyenesen belefúrta a tekintetét az enyémbe. Hiába voltam szende, csendes típusú lány, úgy éreztem levetkőztet a szemeivel és apránként fölfal. Mint az ordas farkas a félénk kis nyuszikát. Nem tudtam szabadulni a tekintetétől. Furcsa, addig ismeretlen érzések kavarogtak bennem, azt hiszem akkor ébredt fel a lelkemben a nő. Húsz éves voltam és addig még nem volt udvarlóm. Pista pedig egy pillanat alatt felfeszítette a nőiségem kagylóhéját és kimarta belőle az ott rejtőzködő igazgyöngyöt.

A barátnőim, akikkel a tánciskolába jártunk azonnal látták rajtam a hirtelen jött szerelem tüneteit. Óva intettek tőle, hiszen nagy kujon hírében állt. Az egyik barátnőm még a táncpartnerét is bevetette. A srác elmondta nekem, hogy régóta ismeri Pistát, vigyázzak vele. Csak azért jár a tánciskolába, hogy nőket szedjen fel. Vagy azért hogy az ágyába vihesse őket, aztán mint egy megunt játékszert könnyedén dobja az érte epekedő nőt, de inkább azért, mert itt vadászott az elvált, vagy özvegy, jobb körülmények között élő nőkre. Azt sem bánta, ha idősebb a kiszemelt áldozat. Addig dongott-zsongott körülöttük, amíg magába nem bolondította őket. Ilyenkor volt hol laknia, volt mit ennie és pénze is akadt bőven, hála a szerelembe esett asszonyoknak. Aztán persze néhány hét, vagy hónap után vége lett a románcnak, miután kiismerték a galád amorózót a becsapott asszonyok. Hiszen Pista nem szeretett dolgozni és nem volt hűséges típus sem. Miután kirakták a szűrét, újra megjelent a tánciskolában, a következő áldozatára várva. A tánciskola üzemeltetői hagyták, hogy ott lebzseljen, mert kevés volt a férfi klubtag, de az is lehet, hogy megkente a tánctanárokat, nem tudom. Az biztos, hogy így élt már évek óta. A rendőrséggel is meggyűlt a baja néhányszor, de nem a nők jelentették fel, ők szégyellték magukat a történtek miatt. Akkoriban nem lehetett, hogy ne legyen valakinek bejelentett munkahelye, ezért ha épp nem volt neki, akkor gondba került a hatóságokkal. De mindig úgy alakult, hogy lett mindig valami állása. Volt egy nagybátyja a tanácsnál, ő rendszerint elsikálta a dolgait, így aztán egyszer sem került börtönbe, pedig volt néhány zűrös ügye a „közveszélyes munkakerülésen” kívül is.

A lényeg, hogy én menthetetlen voltam, mint a többi kis bogár a húsevő növény csapdájában. Vagy mint a légy a légypapíron. Pista a tapasztalt nőcsábász rögtön látta rajtam, hogy könnyű kis préda leszek a számára, a világért sem hagyta volna ki, hogy ne szerezzen meg magának. És én dacára az összes intelemnek, a józanésznek és az ezidáig őrizgetett ártatlanságomnak, néhány nap alatt az övé lettem. Mégsem dobott utána. Hittem, hogy azért, mert szeret. Úgy gondoltam, miattam megváltozott és felhagy a zűrös életével. Szerelmes voltam. Nagyon szerelmes. És igaz lehet, ahogy mondják: a szerelem vak.

Az ötletet, hogy induljunk a táncversenyen én vetettem fel. Mielőtt megismerkedtünk már akkor láttam a plakátot, amin a felhívás szerepelt. Az Állami Tánciskola országos amatőr versenyt hirdetett társas táncok kategóriában. Az ingyenes nevezés és az első helyezett páros jutalma igen kecsegtető volt. Egy szép összeg betétkönyv formájában, mellette tárgynyeremény és egy balatoni üdülés. De engem nem a nyeremény vonzott, hanem a trófea. Imádtam táncolni! Az volt az én világom. És Pistával nagyon jók voltunk együtt. Amellett, hogy tehetséges volt, gyakorlott táncos lett, hiszen évek óta járt a tánciskolába és rengeteget táncolt az imént elbeszélt dolgai miatt.

Néhány perc alatt meggyőztem, hogy nevezzünk a versenyre. Persze gyanítottam, hogy őt a nyeremény vonzza, de nem érdekelt. Nyerni akartam, a dobogó felső fokára állni, vele kettesben. Titkon abban reménykedtem, hogy megnyerjük és az újságban is benne leszünk. Leközlik majd a fényképünket, amint boldogan átvesszük az emlékérmet és talán azt is odaírják majd a fotónk alá, hogy jegyespár… Tele voltam szerelmes reményekkel, mint aki részeg, a szerelemtől ittas és nem akar kijózanodni soha.

Hihetetlenül boldog voltam azokban az időkben. Úgy tűnt Pistának kezd benőni a feje lágya mellettem, úgy hittem nem voltak más női. A nagybátyja, akit említettem, aki a tanácsnál volt valami fő mufti, arra a hírre, hogy az unokaöccsének egy komoly, állandó kapcsolata van egy rendes lánnyal – remélve, hogy megkomolyodik a család fekete báránya, állást intézett Pistának egy takarékszövetkezetnél. Valamiféle pénztáros-segéd lett ott, régen bankfiúnak hívták az ilyeneket. Én pedig hihetetlenül büszke voltam és elégedett, hiszen a szerelmem úgy tűnt végre megállapodik mellettem.

Szinte minden nap találkoztunk munka után és együtt töltöttük a délutánt. Sétáltunk, beültünk egy cukrászdába, vagy egy moziba, de legtöbbször táncoltunk a tetőn. Néha az éjszakákat is együtt töltöttük. Varázslatosnak éltem meg minden pillanatot vele, úgy éreztem az egész életemet neki akarom adni. Szerettem volna, ha megkéri a kezem. Gyakran ábrándoztam erről, hogy hogyan tenné meg… Száz és száz romantikus pillanatot képzeltem el és mindnek a végén ott csillogott az ujjamon a karikagyűrű. Gyerekeket akartam tőle, egy fiút és egy lányt. Egy családi házat fehér léckerítéssel láttam folyton magam előtt és minden egyebet elképzeltem, amiről csak egy magamfajta fiatal, butuska, naiv fruska álmodozhat, aki őrülten szerelmes.

Azokon az éjszakákon, amikor nem aludt nálam, igyekeztem ilyen szép gondolatokat magamra erőltetni. Nem akartam azon tépelődni, hogy most ebben a pillanatban vajon hol és kivel lehet? A legrosszabb, amit hajlandó voltam elfogadni, hogy talán kártyázik. Pista szenvedélyes zsugás volt és sajnos gyakran veszített. Ezért is kellettek neki azok az idősebb nők. A kártyaadóságot nem lehet valami egyszerű hétköznapi munkából kifizetni és neki csak érettségije volt. Azt gyanítottam több rendezetlen tartozás is nyomasztotta. Táncolni piszok jól tudott, a nők terén is szerencsés volt, de a kártyában, abban szinte örök vesztes. Gyakran volt feszült emiatt, olyankor sejtettem, hogy előző éjjel megint játszott és vesztett. Nem akartam belegondolni, hogy honnan szerez pénzt, hogy kifizesse a kártyapartnereit.

Egyáltalán nem akartam tudni semmiről Pistával kapcsolatban, ami nem kellemes. Pista nem élhetett a lelkemben csak, mint a tökéletes férfi. Másképp halottnak kellett volna lennie számomra. De én hibátlannak, tökéletesnek akartam őt látni. A férfi, aki csak nekem és csak velem táncol. Az igazi énje, amit csak a tudatalattim észlelt, de önmagamban mélyen eltemetett, számomra nem létezett, halott volt. Hinni akartam, hogy miattam, értem megváltozott. A gyanús, vagy negatív dolgokat vele kapcsolatban az agyam egyszerűen kitörölte. Egyfajta önszuggeszcióban éltem, egy hamis világban, amiben minden tökéletes volt ugyan, de bármikor kártyavárként összeomolhat az egész. És ahogy már csak lenni szokott a kártyavárakkal kapcsolatban, hamarosan az enyém is összeomlott, a gondosan felépített talmi illúzióm – az én kártyaváram – a boldogságom, lapjaira hullott szét.

Eljött tehát a nap, amikor este a táncversenyen végre megmutathatjuk mit is tudunk mi ketten Pistával. De nekem már nem csak a tánc miatt volt fontos ez a nap. Számomra olyan nap volt ez, ami az összetartozásunkat jelképezte, amikor ország világ láthatja, hogy együtt vagyunk, egy pár. És nem csak, mint táncpartnerek.

Hallottam, hogy a tévétől is jönnek és felveszik a versenyt, talán a híradó is leadja majd. A zsűriben tanácstól is lesznek, valaki pedig azt is mondta, hogy zsűri-elnöknek egyenesen valami államtitkár jön a parlamentből. Én pedig úgy képzeltem, kicsit olyan lesz, mint ha ez a verseny a mi lakodalmunk lenne. Mindenki táncol, de mi leszünk azok, akikre minden szempár szegeződik majd, mi leszünk az irigyelt ifjú pár. A tánc gyakorlásán kívül is igyekeztem felkészülni. A tükör előtt gyakoroltam a bemutatkozást és hogy hogyan mondok majd néhány szót magunkról. Sőt, titkon azt is kipróbáltam, mit mondok majd az újságíróknak, a tévés riporternek, ha megnyerjük a versenyt.

Pista nem sokat áldozott a felkészülésre, én annál többet. Új ruhát vettem magamnak. Egy világoskék, lágyan omló sifonruhát választottam, aminek szoknyája lágyan ring a keringőnél, de huncutul himbálódzik, ha a foxtrottot járjuk. Fehér hamisgyöngysort tettem a nyakamba és hozzá illő klipszet a füleimre. A legtöbbe a tánccipőim kerültek, aranyszín versenytánc cipellők, habár használtan vettem őket egy hivatásos versenytáncosnőtől kéz alatt. A ruhával és a gyöngysorral együtt elköltöttem a kinézetemre az összes megtakarított pénzemet. Fodrászra már nem is maradt semmi, így aztán magam fésültem egy elegáns, de fiatalos kontyba, a hajamat.

Tizennégy induló páros volt, tudom nem valami sok. Ennél persze sokkal többen neveztek, de akkoriban más idők jártak. Ezen a táncversenyen nem volt elődöntő, vagy ilyesmi. Szerintem valami miatt gyorsan és egyszerűen le akarta tudni a vezetőség a dolgot. Talán, hogy legyen egy kulturális alkalom, valami az öt éves tervben, amit prezentálni lehet a szocialista kultúrbizottságnak abból a művházból, ahová mi táncolni jártunk. Igazából nem is érdekelt a politikai háttere a dolognak, egyszerűen boldog voltam, hogy bekerültünk a versenybe. A párosokat egy bizottság válogatta ki pusztán csak a nevezési lapok alapján. Sejtettem, hogy Pista kuncsorgására a bácsikájának a keze van a dologban, hogy mi is bekerültünk, de mondom, nem érdekelt.

Végre ott álltunk a táncparketten felsorakozva a többi táncos között. Az a pillanat volt addigi életem legcsodásabb pillanata!

Annak ellenére, hogy a partnerem nem törte magát új ruhák és cipők vásárlásával a nagy alkalomra, mégis lenyűgözően festett. A sötét öltönynadrágjához a ruhámhoz illő világoskék inget választott és a jó ég tudja honnan szerzett hozzá egy hófehér nyakkendőt, ami pedig a gyöngysoromhoz passzolt. Tökéletesen összeillő párt alkottunk.

Az arcvize bódítóan hatott rám, pedig tudtam, hogy valami nőtől kapta, aki nyugatról hozatta neki. De ebben a pillanatban nem számított semmi, csak az, hogy táncolunk és nyerni fogunk…

Bécsi keringővel kezdtünk és meg kell hagyni nagyon szépen jártuk. Jól mutattunk együtt, fiatalok voltunk, szépek, egészségesek és az is sokat jelentett, hogy én egyszerűen ragyogtam. A boldogságommal kiragyogtam a táncparketten az összes nő közül.

Persze tudtam, hogy a külső nagyon is számít. Nem fognak valami tramplit választani, hiszen fontos az összkép. Mindemellett szédületesen jól táncoltunk, összeszokott páros voltunk, bíztunk egymásban, éreztük egymás minden rezdülését.

A foxtrott is hibátlanul sikerült, s ahogy haladtunk sorban a táncok között én meg voltam róla győződve, hogy a közönség csak nekünk tapsol. A zsűri minket értékelve mindig majdnem a maximális pontszámot adta, csupa kilences, elvétve egy nyolcas. A párok sorra estek ki mellőlünk, s végül már csak két pár maradt a parketten, egy fekete hajú köpcös fiú a tejfel-szőke partnernőjével és mi. A fiatalember csupa izzadtság volt, nagyon lihegett, talán nem készültek fel rá, hogy alig lesz szünet a számok között. Mi viszont a rengeteg gyakorlásnak és a győzelem iránti erős akaratnak köszönhetően simán és szinte tökéletesen végigtáncoltuk az összes táncot. Elegánsak voltunk a keringőknél, lazák és fiatalosak a foxtrottnál, szenvedélyesek a rumba közben. Amíg táncoltunk, lopva fürkésztem a zsűritagok arcát és láttam rajtuk az elragadtatást. Éreztem, hogy meg fogjuk nyerni a versenyt.

Az utolsó szám a tangó volt. Örültem, hogy így alakult, mert talán ez ment nekünk a legjobban és ez volt a kedvenc táncunk. Ez idáig Pista is igazán kitett magáért, őrületesen jól táncolt, talán most jobban, mint valaha. Igen, tudtam, hogy őt a nyeremény érdekli, a betétkönyv, meg a többi, amit pénzzé tehet. Egy hajszálnyira voltunk attól, hogy mindketten megkapjuk, amire vágytunk: az első helyezést.

Az utolsó műsorszám előtt a művelődési ház direktora, aki az egyik zsűritag is volt egyben, egy kis rögtönzött beszédet tartott, összefoglalva az addigi eseményeket és megnevezve a döntőbe jutott két párost, azaz a tejfelszőke-köpcöséket és minket. Amíg beszélt, próbáltam még jobban összeszedni magam és az utolsó számra koncentráltam. Igyekeztem lecsillapítani a ziháló légzésemet és megnyugtatni magam, hogy már csak néhány perc választ el a győzelemtől. Úgy gondoltam az ellenfélnek esélye sincs, túl fáradtak, nem is olyan jók, mint mi és a mi kettősünknél semmiképp sem dekoratívabbak.

Ahogy a zsűri elnökére pillantottam, összetalálkozott a tekintetünk. Biztatóan mosolygott rám, éreztetve, hogy az utolsó tánc, a tangó, már csak formaság. Már megvan a győztes és azok mi vagyunk. Leírhatatlan boldogság áradt szét bennem, az ereimet végigjárta a megkönnyebbülés. Elhatároztam, hogy most az eddigieknél is jobban beleadok mindent. Megszorítottam Pista kezét, ő rám nézett, összemosolyogtunk. Tökéletes pillanat volt. Sugárzott belőlünk a fesztelen lazaság, a boldogság, a tánc szeretete. Miénk volt a világ.

Ebben a pillanatban halk morajlás hallatszott a közönség soraiból és egyre-másra kezdtek hátrafordulni a nézők. A ránk világító reflektorok miatt először nem láttam, mi az, ami miatt ilyen nyugtalanság alakult ki a teremben, de a moraj egyre hangosabb lett. Végül már az igazgató is abbahagyta a beszédet és a zsűritagok is a nézőtér felé fordultak. A kezeimet használtam ellenzőként a lámpák erős fénye ellen és végre kezdett kitisztulni a kép.

A nézők közül elég sokan dohányoztak, a felszálló füst furcsán, ködösen törte meg a lámpák fényeit. Amikor végre megpillantottam, mi az, ami ilyen felbolydulást keltett és félbeszakította a műsort, meghűlt az ereimben a vér. A leghátsó sorok mögött, az ajtóban két egyenruhás rendőr és egy ballonkabátos nyomozó állt. Egyenesen Pistára bámultak, aki amikor meglátta őket, hirtelen elengedte a kezem. Én a levegőben kaparászva próbáltam újra megtalálni a biztonságot adó tenyerét, azt akartam, hogy ne engedje el a kezemet. A tekintetemet azonban nem tudtam levenni a rendőrökről így hát, mint egy vak ember tapogattam Pista keze után. A balsejtelem sötét árnya kúszott be a torkomon át, belenyilallva a szívembe, egyenesen a gyomromba. Hirtelen hányingerem lett és szédülni kezdtem.

Végül megérintettem Pista kezét, megragadtam és megszorítottam. Így álltunk, néhány másodpercig, ami nekem úgy tűnt, hogy órák teltek el. Pista tenyere hideg volt és nyirkos. Éreztem, hogy ki akarja rántani az én tenyeremből az övét, de nem engedtem. Egyre csak szorítottam a kezét.

A teljes megsemmisülés perceiben, amíg ott álltunk a színpadon kezdtem érzékelni az addigi álomvilágommal eltakart a valóságot. Mintha megfordult volna a világ! Eddig csak az illúziónak éltem, egy hamis ábrándképnek, melyben a szeretett férfi tökéletes volt. A valóságot ezidáig folyamatosan átírta, elnyomta az elmém. Mint a cenzúra, megmásított minden rosszat, vagy bántót, de most ezek az elnyomott dolgok hirtelen a felszínre törtek: Mondatok, amiket nem hallottam meg. Kártyaadóságról, vitákról. Verekedés. Valami verekedésbe keveredett, amikor felém sem jött jó néhány napig? Nőügyek. Apák és fiútestvérek bosszúja. Az új állás a bankban. Pénz. Egyre több pénz. Mind elfolyt. Elvette volna a kasszából? Ki is rúgták, azt hiszem. Feljelentés. Igen, rémlik valami feljelentés. A táncverseny. A nyeremény. Abból akarta visszafizetni az elsikkasztott összeget. Hirtelen emlékképek rohantak meg, olyanok, amikre addig nem emlékeztem. Amikre addig nem akartam emlékezni.

Olyan volt, mintha a tudatalattim hirtelen kinyitotta volna Pandora szelencéjét. Rám szabadult minden rossz, amit eddig nem akartam meglátni, meghallani.

Elviselhetetlen volt a kín, éreztem, hogy most azonnal összeroppanok alatta.

A ballonkabátos Pistát bámulta. A teremben hirtelen elült a zaj, fülsiketítő lett a csend. Mellettem egyre apróbb lett a férfi, akit nem így ismertem, akit tökéletesre festettem magamnak. Pista leeresztett vállakkal, behúzott nyakkal állt. Meredten bámulta a nyomozót. Sokáig néztek így egymás szemébe, de egyikük sem mozdult. Én csak szorítottam Pista kezét és éreztem, hogy mindjárt sírni fogok. Úgy tűnt a nyomozó feladta a farkasszem-nézést és megmozdult. Felemelte a jobb kezét és mutatóujjával lassan kétszer maga felé intett. A mozdulat egyértelműen a mellettem álló férfinek szólt. „Na, gyere csak fiacskám, most aztán nyakon csíptelek!” – mondta a férfi tekintete, és erre Pista kirántotta a kezét az enyémből. Ebben a pillanatban emlékezni kezdtem arra a néhány veszekedésre, ami mégiscsak megesett köztünk, s melyeket szintén próbáltam kitörölni az általam alkotott álomvilágból. Nem voltak durva viták, de fájtak nekem nagyon, mert mind nők miatt és hazugságok miatt történtek és az én idilli képembe ez nem illet bele a férfiról, akit szeretek.

Inkább sirassam, mert halott, mint hogy azért szenvedjek, mert becsapott és kihasznált – gondoltam akkor.

Pista egy lépést tett előre. Én kétségbeesetten utána kiáltottam: – Ne! Várj! A verseny… még táncolnunk kell!

– Most már mindegy, nem? – válaszolta vissza a válla fölött, hátra sem nézve.

– De hát… a táncverseny… táncolnunk kell! – mondtam elkeseredetten és éreztem, ahogy a torkomból feltör a sírás. A nézőtéren és a zsűri között is síri csend uralkodott. Minden szempár ránk szegeződött, de ezt a figyelmet én cseppet sem így akartam… Mellettünk a köpcös és a szőke lány egyszer csak fészkelődni kezdtek, eddig ők is döbbenten, értetlenül figyelték az eseményeket.

– Táncolnunk kell!!! – zokogtam Pista hátának. De ő ügyet sem vetett rám. Elindult a rendőrök irányába, ki a nézők székei között szabadon hagyott résen át, hogy pár pillanat múlva bilincsbe verve elvigyék.

– Táncolj, vagy halj meg! – üvöltöttem utána torkom szakadtából, zokogva, sírva, miközben a padlóra rogytam.

Ebben a pillanatban, mintha csak az események drámai tetőpontja lenne, a hamisgyöngysor valami gonosz varázslatra egyszeriben leszakadt a nyakamról. A gyöngyök, mint az életem megannyi hazug kis darabkái hirtelen pattogva szerteszét gurultak a táncteremben. Nem szedte össze őket senki.

Talán húsz év is eltelt, mire újra találkoztam Pistával, de nem is vagyok benne biztos, hogy ő volt az. A Nyugatinál egy hajléktalanban véltem felfedezni az egykor oly csodásan vonzó vonásait. Miközben apró után kotorásztam a táskámban, nem tudtam megbizonyosodni, hogy Pistát ismerem e fel a kolduló férfiban, vagy csak a képzeletem játszik velem megint? Nem kérdeztem rá, hogy vajon valóban ő az?

Mindenesetre ő nem adta jelét, hogy rám ismert volna. Alig volt nálam készpénz, de azt mindet odaadtam neki. Szó nélkül elvette. Úgy gondolom mégis csak ő lehetett.

A kese-szőke haj ugyan megfakult, de a ravasz zöld rókaszemek még mindig ugyanúgy szikráztak, mint húsz évvel ezelőtt a táncversenyen.

portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.