share&save (a meetoo# kampány margójára)

Akt.:
share&save (a meetoo# kampány margójára)
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

„A nevem Virányi Imola. 27 éves vagyok. 1990. május 12-én születtem Tiszaújvárosban. Csillagjegyem: bika.

Általános iskolai tanulmányaimat követően a debreceni Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumban érettségizem 4,85-ös átlaggal. Erősségem a reáltárgyak voltak, nagyon szeretem a matematikát, ezért nem volt kérdéses számomra, hogy pénzügyi-gazdasági területen szeretnék továbbtanulni, majd elhelyezkedni. Ez így is történt, Budapesten, a Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán diplomáztam, summa cum laude minősítéssel.

Jelenleg PhD dolgozatomat írom, mellette egy nívós kereskedelmi vállalatnál dolgozom, közvetlenül a gazdasági vezető mellett, mint ügyvivő-szakértő. Munkámban egyaránt hathatós eredményeket tudok felmutatni akár csapatban kell dogoznom, akár egyedül kell egy adott feladatot megoldanom. Közvetlen, barátságos személynek tartom magam, munkatársaim is így ismernek. Kollégáimmal segítőkész, továbbá őszinte és korrekt vagyok. A kereskedelmi vállalatnál általam elnyert állásra nagyon büszke vagyok. A felvételi eredmény ismertetése után úgy éreztem karrierem sínen van, a vállalat vezetői a többfordulós felvételi válogatás során meggyőződtek szaktudásomról, a bennem fellelhető képességekről, arról, hogy a felkínált pozícióban jelentősen hozzá tudok majd tenni a cég sikereihez.

Igen, ambiciózus vagyok, és nagyon nagy megelégedéssel töltött el, hogy kezdőként, egyből a gazdasági vezető mellett dolgozhatok. A gazdasági vezetői poszt sorban a cég harmadik vezető pozíciója. Fölötte csak az ügyvezető és a tulajdonos állnak. Nagy reményekkel és hihetetlen lendülettel vetettem bele magamat a munkába.

A cég, ahol dolgozom, egy nagyon sikeres vállalat, nagy presztízzsel bír a szakmában, de úgy gondolom és kijelenthetem a vállalat vezetői a közéletben és a politikában is mérvadó emberek. Ezt pontosan tudtam már akkor is, amikor beadtam a pályázatomat a céghez.

A külsőmről: 170 cm magas vagyok, 52 kg. A hajam világosbarna (festett), szemem színe zöld. Dekoratív, szép arcú, csinos, ápolt fiatal huszonéves nőként írnám le magam, emellett tapasztalataim alapján az átlagosnál magasabb intellektusom imponáló a kellemes külsőm mellett.

Konzervatív nevelést kaptam, de nem élek apácaéletet. Mint a korosztályom többi tagja, én is szeretetek bulizni, szórakozni járni. Alkoholt alkalmanként fogyasztok. Nem dohányzom, soha nem drogoztam. Alapjában félénk természetű, introvertált személytípus vagyok, nem jellemző rám a kirívó, magamutogató, frivol viselkedés.

Öltözködésemben hétköznapokon a farmer-póló-tornacipős típus vagyok. Munkahelyen mindig betartom a dress code-ot: elegáns, jó minőségű ruhákat viselek. A szoknyám soha nem ér a térdem fölé, nyáron is harisnyát viselek, a munkahelyen viselt cipőim sarka 5 cm magas. A blúzom dekoltázsa maximum a kulcscsontomig terjed. Visszafogott kiegészítőket használok, a sminkem mindig natúr, csak nude színeket festek magamra. Az irodában a frizurámat egyszerű lófarokba kötve, vagy sima kontyban viselem. A munkába állásom előtt elolvastam a cég dress code-ra vonatkozó utasításait. Tisztában vagyok vele, hogy a kolléganőim közül egyedül én vagyok, aki ilyen pontosan betartja ezeket a dolgokat. De nekem célom van ezzel. Szeretnék egy nagyon sikeres életpályát befutni, és erre minden idegszálammal pontosan készülök. Nem engedek meg magamnak olyan apró hibákat sem, hogy kinézetemben, vagy viselkedésemben egyetlen egy kifogásolható pillanat is legyen, ami a későbbiekben, amikor már esetlegesen magas pozícióban leszek, előkerüljön rólam például valami idióta fénykép, vagy videó, vagy bármi kifogásolható. Tudom, hogy talán ez nem normális dolog, de ez valahogy a mániám. Éppen ezért nem vagyok megtalálható egyetlenegy közösségi oldalon sem.

A munkámban és a magánéletemben is precíz embernek tartom magam.

Három éve együtt élek a barátommal, ez nevezhető élettársi kapcsolatnak, habár én nem szeretem ezt a kifejezést. Még nem tervezzük, hogy összeházasodunk, de szerelmesek vagyunk egymásba. Soha nem csaltuk meg egymást, egyikünkre sem jellemző, hogy kicsapongó lenne, vagy akár csak hogy flörtölne valaki mással. Azt gondolom, tejes az összhang közöttünk.

És akkor a kissé hosszadalmas és kimerítő bevezető után, arról, hogy miért csinálom ezt az egészet:
15 hónapja dolgozom az említett cégnél. A leírtak alapján, mindent végiggondolva nem tettem semmit, hogy a bekövetkezett események megtörténjenek.

Kb. 4 hónappal ezelőttig, még kezelhető volt számomra a helyzet. Nevezett gazdasági igazgató csak kisebb utalásokat tett, sejtelmes, de általam gusztustalannak érzett szexuális tartalmú célzásokkal próbált afelé irányítani, hogy közöttünk munkakapcsolatnál több is lehet. Ő egy 49 éves, nős férfi, három gyermek édesapja. Az első néhány alkalommal nem pontosan értettem, mi történik. Csak lassan kezdett derengeni előttem, hogy mit is akar pontosan. Az inzultusok egyre gyakoribbak lettek, igyekezett úgy intézni a dolgokat, hogy kettesben legyünk. Kétszemélyes „munkaértekezleteket” szervezett, olyan feladatokat adott, hogy túlóráznom kelljen, és csak ketten maradjunk bent késő estig az irodában. A dolgok aztán egyre durvábbakká váltak. Fogdosni kezdett. Először véletlenül hozzám súrolta a kezét a mellemen, a fenekemen. Eleinte bocsánatot kért, mint aki csak véletlenül ért hozzám, mikor átnyúlt az asztalon egy papírért és hasonlók. Aztán már bocsánatot sem kért. Sőt vigyorgott.

Hogy mit csináltam? Semmit. Én, aki határozott, őszinte, karakán nőnek érzem magam nem tettem semmit. Miért? Nem tudom megmondani. Úgy éreztem magam, mint a nyúl, akit sarokba szorított a róka. Lebénított az adrenalin. Nem élveztem a helyzetet, ez nyilvánvaló. Undorodtam, hányingerem volt, munkából hazaérve gyakran hánytam is. Nem volt étvágyam, nem tudtam aludni, lefogytam. Nem is kellene ezeket múlt időben írnom, mert mindez most is így van. Egy roncs vagyok. A nyúl, akinek mindjárt átharapja a torkát a róka, de nem tesz semmit, nem szalad el, nem harcol.

Hogy miért? Félek elveszíteni a hosszú évek munkájával megszerzett lehetőségeimet? Félek, hogy ha bármit is teszek, ha bárkinek is szólok, az ellehetetlenít? Félek, hogy ha feljelentem nem hisznek majd nekem? Félek, hogyha elmondom otthon az apám, vagy a barátom úgy megverik, hogy valaki börtönbe kerül? Félek, hogy ha bármit is lépek minden összeomlik még jobban? Igen. Mindegyik és egyik sem. Félek. Azt hiszem csak ennyi. A félelem az oka és az érthetetlenség. Még mindig nem értem, hogy miért és hogy történhet ez velem.

Mi lenne, ha otthagynám a céget? Megpróbáltam. De haladjunk csak szépen, sorban.

A dolgok akkor kezdtek igazán rosszra fordulni, amikor Angéla elment a cégtől. Felmondott, vagy kirúgták, nem tudom. Nem voltunk mi különösebben jóban, de azért kedveltük egymást. Ő a beszerzésen dolgozott, nem sokat beszéltünk, párszor elmentünk együtt ebédelni, egyszer még shoppingolni is voltunk együtt. De aztán nem lett barátság a dologból, mert olyan hülyén kezdett viselkedni. Amúgy is egy kicsit az a beképzelt picsa típus volt, de olyan szerethetően vagány módon. Fura, hogy ezekről is múlt időben beszélek, nem? Pedig nem halt meg. Vagyis de. Az az Angéla, akit én ismertem, az bizony itt hagyta ezt a világot.

Szóval, amikor otthagyta a céget és engem meg egyre durvábban zaklatott a gazdasági igazgató, elkezdtem összerakni a dolgokat. Elhatároztam, hogy megkeresem Angélát. A pszichiátrián találtam meg, szörnyű állapotban. Az ápolóktól tudtam meg, hogy fél éven belül két öngyilkossági kísérlete volt, meg egy vetélése. Művi vetélése. Abortusz. Nem kellett volna elmondaniuk, a betegjogok, vagy valami hasonló tiltja az ilyesmit, de mégis elmondták. Talán azért, mert azt hitték én lehetek az utolsó szalmaszál Angéla életében?

Szóval, most mindezt Angéla miatt is csinálom, meg a többi Imola és Angéla miatt, mert biztosan vagyunk még.

Visszatérve a pszichiátrián tett látogatásomra, Angéla nem szólt hozzám. Pedig megismert. Ott ültem az ágya mellett és csak fogtam a kezét. Nagyon sokáig. Órákig. Aztán amikor eljöttem, nagyon halkan, de mégiscsak utánam szólt: – Mondj fel. Azonnal.

Ennyi. Ennyit mondott. Azt hiszem, a rengeteg undorító szörnyűség mellett, egzisztenciálisan is tönkretette az az ember. Teljesen megnyomorította, aztán eldobta. És most én következtem.

A zaklatás napról napra durvább lett, végül már fizikailag is kényszeríteni próbált. A falhoz szorított, megpróbált megcsókolni, fogdosott, a kezemet erőszakkal a nemi szervére húzta és hasonlók. De az utolsó pillanatban mindig elengedett. Egyelőre. Csak játszott, szórakozott velem, mindez arra szolgált, hogy totál kikészítsen. Élvezte, hogy rettegek, hogy mikor fogja tényleg megtenni. Már korábban megmondtam neki, hogy felmondok, most azonnal hazamegyek.

Nevetett és azt mondta: „Úgy akarsz járni, mint Angéla? Két perc és tele lesz veled az internet, a sajtó, bármit lehozatok rólad, tudod, te kiket ismerek én? Vagy börtönben akarod magad találni sikkasztás miatt? Az ilyesmit én két perc alatt elintézem kiscicám!”

Én meg mindezt elhittem. A rettegés, a szégyen, az önhibáztatás elvette a józan eszemet. Mert egy ideig hittem, hogy erről én is tehetek. Talán, ha máshogy viselkedek… Már nyoma sem volt a régi önmagamnak. Bő, kinyúlt ruhákban jártam, loncsos hajjal, ápolatlanul. De akkor is folytatta. És követelte, hogy öltözzek csinosan.

Nagyon nehezen és hosszú hetek alatt valamit mégiscsak összekapartam a régi önmagamból. Tegnap felmondtam. Ma már nem mentem be dolgozni.

Ez az én történetem. Ezért veszem igénybe az önök által nyújtott lehetőséget, őszintén remélve, hogy segíteni tudnak rajtam.”

***

Virányi Imola még egyszer átolvasta a leírtakat. Belekortyolt langyos citromfű teájába és a megnyitott webes felületen a „feltöltendő anyagok áttekintése” gombra kattintott. Aztán még egyszer mindent leellenőrzött: igen, feltöltötte mind a négy rejtett kamerás felvételt, amit az elmúlt hetekben készített és a 17 darab, mobiltelefonnal rögzített hanganyagot. Belinkelte a zaklatója Facebook-profilját, szakmai önéletrajzát, portfólióját és az összes fotót, cikket, amit róla talált az interneten. Már csak a történet maradt, amit most begépelt, de most ezt is csatolta.

Mivel Imola precíz típus, még egyszer átfutotta a használati feltételeket és a weblap leírását:
„A share&save egy olyan internetes portál, ahol a megfélemlítést, zaklatást, abúzust elszenvedők feltölthetik, nyilvánossá tehetik történetüket. Bizonyítékok (videofelvételek, hangfelvételek, levelek, e-mailek) segítségével felfedhetik bántalmazójuk kilétét. Ha Ön teljesen biztos abban, hogy ezt szeretné, mi segítünk. Garantáljuk, hogy a feltöltött adatokkal, információkkal tele lesz az internet, a szociális és egyéb médiumok.

Amennyiben személyes segítségre van szüksége, vagy további kérdései vannak, hívja bátran a kapcsolat menüpontban megadott telefonszámot a nap bármely időszakában, illetve írjon e-mailt az ott megadott címre.

A továbbiakban az oldal használati feltételeiről, a különböző területeken igénybe vehető (jogi-, egészségügyi-, mentális-) segítségről, valamint az oldal használatának későbbiekre vonatkozó esetleges következményeiről és jogi vonatkozásairól “itt” olvashat. Minden típusú szolgáltatásunk személyre szabott és teljesen ingyenes”.

Imola már kívülről tudta az egészet, hiszen ezerszer elolvasta.

Egy pillanatra behunyta a szemét… aztán rákattintott az „elküld” gombra.

Végül lehajtotta a laptopja tetejét. Felöltözött, farmer, póló, tornacipő. És elindult, hogy meglátogassa Angélát. Még nem tudta biztosan, hogy elmondja-e neki. Talán majd később.

De néhány óra múlva úgyis megtudja, mint ahogy mindenki.

***

U.i. A történet a szerző fantáziájának szüleménye, szereplői kitalált személyek. A novellában szereplő weboldal a valóságban nem létezik, csupán, mint az író által elképzelt megoldás jelenik meg a történet főszereplője és a hozzá hasonlók által átéltekre. De ki tudja? A share&save weboldal megvalósításának ötletére a szerző által nincs minden jog fenntartva.


portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.