Nomen est…

Akt.:
Nomen est…
Debrecen – Ungvári Zsuzsanna írása.

„Pontosan 30 évvel ezelőtt, 1986. szeptember 2-án sugározta először a Magyar Televízió a ma már legendás Rabszolgasors című sorozatot, vagy ahogy a köznyelvben megmaradt: „az Isaurát”. A brazil teleregény volt az első latin-amerikai sorozat, amely Európába eljutott, mi, magyarok pedig a közép-európai régióban ismerhettük meg elsőként a kreol rabszolgalány történetét.”

(unikornis.hu)

1986. november 1. szombat 10 óra 15 perc

Lakatos Vendelné, született Lente Aranka hatalmas sóhajjal az ajkán huppan a kopott bordó plüssfotelbe. Előtte másfél méterre a fekete-fehér Videoton televízión elég szemcsés a kép, pedig az előbb ordított ki Ricsinek, az öccsének, hogy böködje már meg azt az antennát. De már nem akar neki megint kiabálni, hogy el ne mulasszon egyetlenegy másodpercet sem kedvenc sorozatából, mert annak még a kezdő zenéje is gyönyörű! Pedig már csak ismétlés, de Aranka az ismétlést is mindig megnézi. Miközben felcsendül az ismerős dallam, Lakatos Vendelné a hatalmas, mindenidős-várandós hasán egyensúlyozott tányérból szájához emel egy szelet forró sütőtököt és nagyot harap belőle. Teli szájjal dúdolja, hogy „ungászung gáungé ungá szung gáungé” – ahogy a rabszolgák éneklik az epizód elején – de mielőtt elöntené a földöntúli boldogság, mert épp megjelenik a képernyőn Leonszió (aki bár sátánian gonosz azzal a szerencsétlen, áldott jó lelkű Isaurával, Aranka mégis fülig szerelmes belé), szóval mielőtt elöntené a szokásos örömmámor Leonszió láttán, valami más önti el Lakatosnét.

– A magzatvíz! Ricsi, elfolyt a magzatvíz! – a következő pillanatban nyálas sütőtökdarabok fröcsögnek szét a szobában, ahogy Lakatosné Aranka sikítva utasítja az öccsét, Rihárdot: – Szaladj Vendelért a fatelepre, vagy ne is! Hozd a Zsigulit, vigyél befele a kórházba, Vendelnek majd szól a szomszéd! – az utolsó mondatnál már a fájások is jönnek. Aranka rutinosan (ez lesz a hatodik gyereke) kapkodja össze két fájás között a szobából ami még kell, köztük a megkezdett sütőtök darabot is, még egy utolsó pillantást vet a képernyőre, ahol Isaura épp nedves szemekkel tűri, hogy Leonszió úr a heti könny-adagot kigyötörje belőle. – Ejj, várhatott volna ez a gyerek még egy órát, akkor is, ha ez már csak az ismétlés – bosszankodik Aranka, miközben bepréseli magát a rozsdafoltos, fehér ezerkettes Lada hátsó ülésére.

1986. november 1. szombat 14 óra 40 perc

– Essel nem lehet? – néz nagy boci szemekkel a fiatal „orvosra” Lakatosné – Oszt mér’ nem lehet? – a szüléstől eléggé kimerült, most meg már ideges is, remegő kezével gyorsan kisimít egy izzadt hajtincset a szeméből.

– Tessék megérteni – hadarja immár harmadjára az orvostanhallgató, aki megkapta a könnyűnek cseppet sem minősíthető feladatot – Lakatosné, már mondtam magának, Magyarországon csak a magyar helyesírás szabályai szerint lehet anyakönyvezni a gyermeket! – most már az orvostanhallgató is ideges.

– De ez nem magyar név, hanem brazil! – érvel negyedjére is hajszálpont ugyanazzal a mondattal az asszony. – I s a u r a – betűzi megint szép lassan. – Mér’ kell akkor zével írni, magyarul? – most már nagyon ingerült, érzi, hogy nem fognak engedni neki.

Majláthné, aki majd harminc éve szülésznőként dolgozik az osztályon végül csak megsajnálja a medikust, nagyot sóhajt és az asszony ágya mellé lép. – Írja csak zé-vel, Lakatosné drága, vagy azt akarja, hogy csúfolják majd a kislányt az iskolában? – rámosolyog a frissen szült asszonyra, utána meg az orvostanhallgatóra is. – Na, pihenjen egy csöppet, mindjárt hozom azt a gyereket, aztán megbarátkoznak a nevével – mondja és végigsimítja Lakatosné karját.

– Na, jó van – törődik bele Lakatosné, – hát, ha magyarul nem lehet, legyen akkor Lakatos Izaura.

– Basszus, ezt nem hiszem el!!! – a medikus a szemeit forgatva kirohan a kóteremből, de előtte még odabiccent Majláthnénak: – Kösz.

2016. november 1. 08 óra 05 perc

Lakatos Izaura az alig hat-hét négyzetméteres albérleti szobájának heverőjén kuporog. Kezében egy csokis muffin, még tegnap vette az Aldiban, ma ünnepnap van, szinte minden zárva. A csokis muffinba egy görbe, használt kis szülinapi gyertya van szúrva. Móninak, az egyik lakótársának a tortájáról maradt, még augusztusban. Akkor kérte el tőle Izaura. Jó előre kigondolta, hogy így fogja megünnepelni a harmincadik szülinapját. Egy muffin és egy gyertya, egy filmben látta valahol. Amúgy is, sokkal fontosabb ajándékkal lepi meg magát, mint holmi krémes-mázos torta. Az anyja nem sütött neki soha, tíz éve meg már meg is halt az asszony, Izaura azóta haza se nagyon jár, minek, a részeges apjához, a putriba? A testvérei mind szétszéledtek, alig tud róluk valamit.

De most, eljött az idő! Eljött az a nap, – a harmincadik szülinapja – amit még huszonegynéhány évesen, már felnőttként kitűzött magának, hogy letörölje végre nyomorult életéről azt a szégyenbélyeget, ami harminc évig kísértette, kínozta. A nevét. Nem a Lakatost. Az Izaurát. Nem elég, hogy halottak napján született, hogy cigány, hogy csóró, de az Izaura név… Az azért már túlzás! Ráadásul így, zé-vel. Mindig mondta az anyja, hogy nem engedték rendesen anyakönyvezni, hogy Isaura, bár tökmindegy, ő akkor is gyűlölte volna ezt a nevet.

Az idióta szappanopera miatt van, amit az anyja nézett, amikor vele volt várandós. Egész életében csúfolták miatta. Az óvodában, az iskolában, a munkahelyén. Ha bemutatkozik, az első reakció egy hülye vigyor. Na meg a megjegyzések. Az idegesítő poénkodások. – Fel vagy már szabadulva? Mi van már Leonszióval? Mi lett a pénzzel, amit gyűjtöttek neked a magyarok?* Persze ezt csak az idősebbek csinálják, a fiatalok, akik nem látták a sorozatot, valami egyszerűbb poént nyomnak a szokatlan neve hallatán. – Kinek az ura? Izaura, hű de fura! – meg ilyenek. Azonban kábé két hónapja, amióta van Isaura tévé, az élete kész gyötrelem.

De most már tényleg elég volt! Nincs tovább! Holnap bemegy a kormányhivatalba és megváltoztatja a nevét. Lakatos Izabella. Így fogják hívni.

– Mindenki kapja be! – ezt félhangosan mondja bele apró szobája csöndjébe a jövendőbeli Lakatos Izabella, azzal elfújja a görbe gyertyát a szülinapi muffinon.

2016. november 2. 8 óra 30 perc

A novemberi szél csípősen kap bele Izaura fényes, fekete, derékig érő hajába. Ahogy kilép a lépcsőházból összébb is húzza magán a kabátját. Mégsem bánja, hogy szoknyát vett fel, mert ezt a fekete alapon piros rózsás hosszú, loknis szoknyát erre a napra tartogatta. Egy turkálóban vette 750 forintért.

Lakatos Izaurának egy hónapja volt egy furcsa álma. A hivatalban volt, a névváltoztatást intézte éppen, amikor az álombéli hivatalnok elkezdte győzködni, hogy ne az Izaurát változtassa meg, hanem a vezetéknevét, a Lakatost. Ő pedig álmában először szép nyugodtan, majd egyre vehemensebben magyarázta az ügyintézőnek, hogy ő nem szégyelli, hogy cigány. Ő is rendes ember, ugyanolyan, mint akárki más, van munkája és fedél a feje fölött. A hivatalnok azonban csak nem tágított, Izaura álmában már ordított vele, és végül ziláltan, sírva arra ébredt, hogy azt kiabálja: – Én akkor is Lakatos vagyok!

Akkorát kiáltott, hogy a Móni átjött a másik szobából megnézni – Mi történt, miért kiabálsz Iza? – dugta be az álmos képét, résnyire nyitva az ajtót.

– Semmi, csak rosszat álmodtam, feküdj vissza nyugodtan – mondta neki a lány. De nem volt jól. Hetekig ez az álom járt az eszében, amíg a turkálóban a bálabontás napján meg nem pillantotta a rózsás cigányszoknyát.

Azonnal megvette. Arra gondolt, hogy majd ebben megy a hivatalba. Hogy lássák rajta, hogy ő nem a Lakatost utálja. Hanem az Izaurát.

9 óra

Izaura határozottan lépked a Polgármesteri Hivatal irányába. Táskájában ott lapul minden, a névváltoztatáshoz szükséges dolog: az iratai, az anyakönyvi kivonata, sőt már az illetékbélyeget is megvette. És megvan az eljárás költsége is, ami tízezer forint, Izaurának bizony ez elég sok pénz. Tekintve, hogy a takarítással nem sokat keres, de ki kell fizetni az albérletet, a rezsit, a buszbérletet és az alapfokú számítógép kezelői tanfolyam költségeit. Persze megvolt már korábban is a névváltozatásra a pénze, de eddig valahogy mégsem jutott el idáig. Most viszont, itt áll a hivatal nagy forgóajtaja előtt, csak be kell lépnie és…

– Drága kiskezedet csókoljam, hát tudnál e nekem egy kicsikét segíteni? – a hang Izaura mellől jobbról jön, és mikor a lány odapillant egy apró cigányasszonyt lát, karján egy néhány hónapos csecsemővel. – Na, hát szánjál már meg pár forinttal!

Ellopták a pénztárcámat, nem tudok a gyereknek ételt venni. He, hát adjál már nekem egy néhány forintot, látod, haza se tudok menni vele, na – a cigányasszony szörnyen büdös és koszos is, a kisbaba is elég maszatos képpel bámul bele a nagy szemeivel Iza képébe – Naaa hát, ha valaki megérti, az te vagy, hát segítsél már ki pár forinttal – a nő ravaszul, laposakat pillantgat Izaura szoknyája felé.

Csak azért mert én is roma vagyok – gondolja a lány – akkor már mindjárt le lehet lejmolni? – Szó nélkül ott akarja hagyni az asszonyt, de akkor a csecsemő hirtelen rázendít és sírni kezd.

– Elhagytad a pénztárcádat, mi? – mégis odaszól neki gúnyosan – na persze. Kicsit ócska már ez a beetetős duma. Nem szégyelled magad?! Rövidke csend után a lány legnagyobb meglepetésére az asszony azonban szinte suttogva válaszol, a hangja valahogy most lágy lett és nagyon szomorú. – Dehogynem szégyellem. Azt hiszed, nem mennék vissza az első percbe’ az anyaotthonba, ha lenne vonatra pénzem? Az az aljas uram, csak kicsalogatott onnan, elvette mindenemet, minden nap kizavar az utcára koldulni a gyerekkel. Azt a kevés összekéregetett pénzt aztán elissza, elkurvázza, engem agyba főbe ver, és megint kizavar koldulni – az asszony hirtelen elsírja magát, a lány csak most látja meg, milyen fiatal, jó ha húsz éves lehet. – Ilyen a cigánysors. Mint a rabszolgáké! – őszintén sír az asszony is, meg vele a gyerek is.

– Nem kell ilyennek lennie. Miért nem szöksz meg?

– Nem merek. Megtalál.

– Az anyaotthonba visszafogadnának?

– Úgy gondolom igen. Ott nagyon jók voltak hozzánk.

– Akkor gyere velem! Lakatos Izaura maga sem érti, mi történik most vele, de valahogy, mintha a helyére került volna a világ.

Öt perc múlva már a cigányasszonnyal és a kisbabával a villamoson ül. Nem is kell beszélniük, valahogy most ez így természetes, ahogy van. Ezután a lány jegyet vált a vasútállomáson a nőnek, eddig nem is tudta, hogy a kisbabák ingyen utaznak.

A vonat hamarosan indul, már a peronon állnak. Mint akik ezer éve ismerik egymást.

– Akkor felszállok, – mondja az anya – integess kicsim a néninek, pápá! Mondd, hogy köszönöm! – Nesze – Iza tenyeréből a nő kezébe csúsztatja a gyűrött tízezrest. Már akkor kivette a pénztárcájából, mikor a vonatjegyet vette. Azóta ott izzad a tenyerében, nem akarta hamarabb odaadni, hogy ne essen róla sok szó. – Mi ez? De hát… – a fiatal cigányasszony szemei könnyektől csillognak.

– Na, szállj már fel, mindjárt indul. Aztán vigyázz magatokra, és legyen eszed! – mosolyog a nőre Izaura.

– Az Isten áldjon meg ezért – válaszolja neki a másik.

Néhány perc múlva Lakatos Izaura, vidám léptekkel indul vissza a villamosmegállóhoz. Mintha a föld felett lebegne tíz centivel, ráadásul a Nap is kisütött. Arrébb egy utcazenész, egy roma kissrác vidáman énekli, hogy – „Az légy aki vagy, érezd jól magad…”

Izaura most már szélesen mosolyog, ahogy elhalad a gitárját pengető fiú mellett, az meg csak úgy rákacsint a lányra. „… úgyis visszaérkezel” dúdolja most már a lány is, és hirtelen kacaghatnékja támad.

Pedig nem is tudja, hogy ezt a roma fiút Kempelen Leonárdónak hívják. A fiú imádja a nevét, amit az édesanyja adott neki, akit ő világon a legjobban szeret. Tudni illik az anyukájának a Titanic a kedvenc filmje.

* Több változata kering a köztudatban annak a városi legendának, mely szerint a kreol rabszolgalány története olyannyira megérintette sok ezer hazai néző szívét, hogy állítólag az emberek pénzgyűjtésbe kezdtek Isaura felszabadítására.

U.i. A történet a szerző fantáziájának szüleménye, szereplői kitalált személyek. Bármiféle hasonlóság, vagy egyezés valós személyekkel csak is a véletlen műve. A szerzőnek nem célja megbántani, kigúnyolni senkit sem személyében, sem etnikai hovatartozásában, származásában, sem semmilyen más területen.

Csakis jó szándékkal gondolva és írva.


portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók el.