Novella: Lánc, lánc…

Akt.:
Novella: Lánc, lánc…
© Fotó: Fortepan
Debrecen – Ungvári Zsuzsanna írása.

„Héthuszonkilenc. Késik. Ilyenkor már itt szokott járni. Lehet, hogy ma nem jön? Talán beteg. Vagy szabadnapot vett ki? Úristen… Mi van, ha felmondott? Nem, az nem lehet. Talán csak elaludt…”

Péter, a patikus. A hét hat napján pontban reggel hétkor kinyitja apró kis patika-gyógynövény üzletét a városka egyik kis mellékutcájában. Kellemes megjelenésű, jó modorú férfi, de mégis az a fajta, akinek sármját csak az intelligens nők fedezik fel. Helyes, de nem feltűnő vonásai, zöldes-barna szemei azt a hölgyet ejtenék rabul, aki hosszabban elbeszélgetne vele. Az ilyen nők előbbre helyezik az intelligenciát, mint a szexepilt egy férfiban. Péter magas, sportos alkatú pasas. Tájékozott a világban, művelt, olvasott férfi. És helyes is. Mégis, jelenleg egyedül él.

Most az üzlet ajtajában ácsorogva idegesen pillantgat kifelé az utcára. Vár valakit. Valakit, aki ma néhány percet késik.

Végül, mégiscsak felbukkan az illető. Harminc év közeli, karcsú, hosszú barna hajú nő siet el az üzlet előtt. Szinte szalad. Idegesen pillantgat hátra. Amikor észreveszi, hogy mögötte a sarkon az utcába kanyarodik a busz, szaladni kezd. A busz elhalad mellette, megelőzi, egy két pillanat és megáll a buszmegállóban.

Péter kilép az utcára, a nő után néz. Vajon megvárja a buszsofőr? A lány szalad, amennyire csak egy ilyen pompás a homokszín magassarkúban futni lehet.

Szerencséje van. A sofőr megvárja, „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!” – hangzik az automata mondat, a lány ebben a pillanatban ugrik fel a busz hátsó ajtajának lépcsőjére, az ajtó becsukódik mögötte, a jármű elindul. Péter felsóhajt. A buszmegálló nincs tíz méterre sem a patikájától. Üzlete ajtajában állva hosszasan néz a jármű után. Nem tudja örüljön, hogy a lány elérte a buszt, vagy sajnálja inkább, mert akkor még lopva addig nézhetné, amíg a következő járat meg nem érkezik.

Ma három hete pillantotta meg őt, az első tavaszi napok egyikén.

Aznap is, mint minden nap hétkor nyitott. A városkában több patika is van, de egyedül ő nyit ilyen korán. Azért, mert már kora hajnalban felébred, nem tud tovább aludni. Ilyen korán reggel nem sok vásárló tér be hozzá, ráér kibámészkodni az utcára. Szereti nézni a munkába igyekvőket.

A lány fiatal volt és gyönyörű és teljesen elvarázsolta Pétert. Ahogy elhaladt a patika kirakata előtt, Péter épp felpillantott a pult mögött állva, meglátta és azonnal beleszeretett. Tényleg így volt. Addig hülyeségnek gondolta a szerelem első látásra dolgot, de most mégis megtörtént vele. Azóta minden egyes nap várja a percet, egészen pontosan a hét huszonötöt, hogy a lány elsétáljon az üzlete előtt, hogy a pár méterre lévő buszmegállóban megvárja a félnyolcas buszt. Mindig pontosan hét huszonötkor. Péternek már hét húszkor izzadni kezd a tenyere. A szíve vadul kalimpál. Torkában gombóc. Ilyen lenne szerelem? Szeretné megszólítani a lányt, mondani neki valami kedveset, elhívni egy kávéra a közeli kis kávézóba. De hogyan? Az alatt az öt perc alatt, amíg a buszra vár? Mit mondjon neki, hogyan kezdje el? És ha közben megérkezik a busz? A lány felszállna rá, ő meg ott maradna egy félbehagyott mondattal a száján. Másnap reggel milyen kellemetlen lenne…

Nagyon, nagyon szomorúnak érezte magát. Úgy érezte kétségbeesett és kilátástalan a helyzete. Nem tehet semmit. Vagy csak nem mer? Talán mégis… igen, hogyha… ha írna egy levelet. És azt reggel, amikor a lány elsétál a patika előtt, a kezébe csúsztatná… csak annyit mondana, hogy kisasszony, ezt majd később olvassa el…

Ebben a pillanatban belépett a patikába Szabó bácsi, megzavarva a gondolatmenetet. Nyolcvan éves apró, magányos öreg özvegyember. Péter nagyot sóhajtott. Szabó bácsi legalább negyven perc lesz. Tünetek, kezelés, orvosok, panaszok, történetek az öreg életéből. Ezért jön szinte mindig reggel, mert ilyenkor nincsenek sokan. Péter pedig minden alkalommal illedelmesen végighallgatja.

– Jó reggelt Szabó úr! Hogy van? Máris elfogyott a havi adag?

Krisztina nagyon mély álomból ébredt. Álmában menyasszony volt. Mégis egyedül táncolt, a vőlegény nem volt sehol. Ő csak pörgött és forgott, de hiába tekergette a nyakát, nézett körül minden felé a teremben mégsem látta a párját. Aztán hirtelen a násznép is eltűnt, a zene is elhallgatott, végül már zenekar sem

volt. Teljesen egyedül maradt. Ott állt egymagában a táncparkett közepén, a hófehér menyasszonyi ruhájában és jeges rémület lett úrrá rajta. Felsikoltott. Ebben a pillanatban felébredt. Hirtelen azt sem tudta hol van, milyen nap van? A telefonján beállított ébresztő dallam valahonnan távolról szólt.

Vagy már nem is szól, azt is csak álmodtam? – gondolta. Úristen! Tegnap kint hagytam a telefont a fürdőszobában! Hány óra lehet? Kipattant az ágyból, kiszaladt a fürdőbe. A telefon ott volt a mosógépen. Hatötvenkilenc.

Basszus! Lekésem a buszt! – kiáltotta és őrült kapkodásba kezdett. Mire elkészült, kihagyva a reggeli kávézást és a szokásosnál kevesebb sminket használva, majdnem behozta az elaludt időt.

Héthúsz! Futás! – pillantott az órájára. Kapkodva, gyorsan belebújt a cipőibe. Bezárta az ajtót és futásnak eredt. Lefelé rohanva a lépcsőházban már csak arra tudott gondolni, hogy milyen rossz döntés volt a tegnap újonnan beszerzett nude színű magassarkúba ugrani. Bárcsak a sportcipőt választotta volna!

Kilépve a házból végigsietett az utcán. A megálló a néhány utcával arrébb volt, innen alig tíz perc séta. De most futnia kellett, mert a járat szinte mindig pontosan érkezett.

Basszus, itt a busz! – Krisztina lihegve rohant, pedig az új szerzemény máris alaposan feltörte a lábát. Csak nehogy megszívasson és pont az orrom előtt zárja be az ajtót! – gondolta. De a buszsofőr a visszapillantóban látta az igyekezetét. Mielőtt felugrott a járműre Krisztina tekintete a visszapillantó tükörben összetalálkozott a vezetőével, az mintha bólintott volna felé, a lány pedig hálásan mosolygott. A késést nagyon szigorúan veszi a főnök, a következő járattal pedig már nem érne be nyolcra.

Csak néhány utas volt a buszon, ülőhely is bőven akadt. A lány most lopva körülnézett.

Vajon itt van? – gondolta. Igen, itt van! A szokásos helyén ül… – Krisztina elmosolyodott. Hátulról a harmadik ülésen egy jóvágású, negyvenes férfi ült, újságot olvasva. A lány a múlt héten figyelt fel rá, addig soha sem látta. Roppant szexinek gondolta, hogy a fickó nem a telefonját bámulja, mint mindenki más, hanem igazi, papírból készült napilapot olvas.

Mint említettem a férfi a negyvenes évei elején járhatott. Rövidre nyírt sötétbarna, dús haja a halántékán már néhány ősz hajszálat rejtett, ami a lánynak nagyon tetszett. Az újságot mindig négyrét hajtva tartotta maga elé, tiszteletben tartva a mellé esetleg leülő utastársa területét. Ápolt kezeivel finoman forgatta a lapokat a megfelelő irányba, hogy a behajtott oldalon el tudja olvasni a kiválasztott cikket. Krisztinát lenyűgözte ez a mozdulatsor. Igyekezett mindig úgy

leülni a buszon, hogy jól láthassa a férfit. Néhány napja azonban azt szerette volna, ha a férfi is meglátja, észreveszi őt. Így hát egyre csinosabban, nőiesebben kezdett öltözködni, ezért vette ezt az átkozott körömcipőt is.

De ha lehet, inkább ne ma legyen az a nap, amikor megismerkednek – gondolta. A futásban leizzadt, a haja csapzottan lógott. Talán még a szemfestékét is elmaszatolta. Ezért most inkább a szokásosnál messzebb ült le álmai pasijától.

Majd holnap – gondolta. Valahogy úgy kellene intéznem, hogy megszólítson.

Hányszor elképzelte azt a jelenetet, hogy a sofőr egy hatalmasat fékez, ő pedig elvesztve az egyensúlyát a férfi ölébe, vagy karjaiba huppan…

– Ó, bocsánat – rebegné, miközben egy kósza hajtincset kisimítana az arcából.

– Semmi baj, kisasszony, de jól van, nem ütötte meg magát? – kérdezné Ő, mire Krisztina szemérmesen rápillantva, csak valami olyasmit suttogna vissza, hogy:

– Ugyan, az Ön erős karjaiban…

A busz megállt. Az ajtók kinyíltak, utasok leszálltak, más utasok felszálltak, az ajtók bezáródtak. Krisztina pedig arra gondolt, hogy miféle nyálas romantikára vágyik is ő. Persze lehetne úgy is, – folytatta az álmodozást, miközben titokban az álompasit bámulta – hogy épp egy zsebtolvaj garázdálkodik a buszon. Ő, a gyenge nő észrevenné, hogy a rabló egy idős nénit akar kirabolni. Valahogy megakadályozná, védve a néni értékeit, mire a tolvaj rátámadna, ő felsikoltana, de ebben a pillanatban Ő, a csodálatos, bátor férfi a kedves, önzetlen nő – vagyis Krisztina – megmentésére sietne. Egy balhoroggal kiütné a rablót, megmentve az életét. Naplemente, hepiend. Vagy valami ilyesmi.

Áhh… de jó is lenne – gondolta a lány. Persze elég lenne az is, ha csak megszólítana. A férfi ebben a pillanatban összecsavarta az újságját, felállt és az ajtóhoz lépett. Megnyomta a jelzőgombot.

Vajon hol dolgozik? – tűnődött a lány. Egyszer utána kellene mennem. Követném, hogy merre megy és megnézném, hol dolgozik, mit csinál… Persze, akkor biztosan elkésnék, és a főnök még lehet, hogy aznap kirúgna. Talán, majd ha szabadságon leszek. Igen. Majd akkor – gondolta, de maga sem hitte, hogy meg merné tenni.

A busz megállt a férfi leszállt. Krisztina addig nézte az utcán sietősen lépdelő álomférfit, amíg csak szem elől nem tévesztette.

A busz lassan zötykölődött. Zoltán egy hét alatt már egészen megszokta a buszozást. Az asszony pont egy hete rommá törte a kocsiját. Szerencsére nem

voltak vele a gyerekek és a felesége sem sérült meg. De az autóból ki tudja mikor lesz valami? Lehet, hogy nem is érdemes megcsináltatni, ha meg igen akkor is egy vagyonba fog kerülni. De mivel a felesége hozza-viszi a lányokat az iskolába, különórákra, ő vásárol be és hasonlók, ezért neki kell az autó. Tehát odaadta az asszonynak az Audit, mondván, hogy akkor ő majd buszozik. Egészen őszintén: rosszabbra számított! Utoljára egyetemista korában járt tömegközlekedéssel, de amióta megvette az első autóját mindenhová kocsival járt. A neje szerint még a budira is. Na, mindegy.

Ezen a járaton reggel nincsenek sokan, délután ugyan rosszabb a helyzet, akkor már tömegnyomor van a buszon, de mostanában hazafelé úgyis inkább sétál.

Arról, hogy miért, majd később.

Amíg utazik, átolvassa az újságot. Régimódi embernek tartja magát, napilapot járat. Szereti a lapok zizegését, az újságolvasás hangulatát.

Csak néhány megálló és már le is száll. Az is csak pár percbe telik, mire a megállótól besétál a céghez. Mostanában szeret bejárni dolgozni. Valahogy másabbak lettek a napok. Persze a buszozás miatt is, igen. De főleg azért, mert… Azért… Még magának is alig meri bevallani… Az új titkárnő miatt.

Csak tegnap tudta meg a nevét: Kinga. Milyen klassz neve van. Kinga. Zoltán a minap azon kapta magát, hogy az irodájában hangosan kimondja: Kinga.

Ő az új titkárnő, a főnök új titkárnője. Huszonéves, szőke szépség. Angyal arc, tökéletes alak, kellemes hang, elképesztően okos szempár. Zoltán egyből a nő hatása alá került és képtelen volt elmenekülni az érzés elől. Nem volt egy csapodár típus, soha nem csalta meg a feleségét, de ez a lány… miatta talán megtette volna. Amikor ilyesmi járt a fejében, persze rögtön lelkiismeret furdalása támadt. Már tizenhat éve volt házasember, előtte öt évig jártak Évával. Kiegyensúlyozott, boldog házasság az övék, és mégis… Most szerelmes lett egy fruskába… Szerelem. Csakugyan az volna? A férfi azt gyanította, hogy igen. Mindamellett, hogy Kinga gyönyörű és fiatal, lenyűgözően intelligens is. Erről Zoltán már többször meggyőződött a vállalati meetingeken, vagy az ebédlőben, amikor evés közben mindenféléről beszélgetnek egymással a kollégák. Ilyenkor oldott a hangulat, a munkatársak nyíltabbak. Így tudta meg Kingáról, hogy cukorbeteg. Még aznap elolvasott a neten mindent, amit a diabéteszről tudni lehet. Sajnálta a lányt, de ugyanakkor csodálta is, ahogyan a betegségét kezelte. Már tudta róla, hogy mennyire odafigyel az inzulin-adagolásra, az egészséges életmódra. Mégis olyan törékenynek látta. Azt érezte, hogy legszívesebben mindig csak oltalmazná, védené ezt a csodálatos teremtést. Amikor néhány napja megtudta, hogy Kinga gyalog jár dolgozni, elhatározta, hogy hazafelé tisztes távolból követi. Eleinte próbálta magát meggyőzni, hogy csak azért, ha

esetleg rosszul lenne a lány az utcán, vagy valami hasonló. De aztán már nem tudta magát becsapni tovább. Azért követte a lányt hazafelé, mert ilyenkor azt képzelte, hogy együtt sétálnak. Elképzelte, ahogy beszélgetnek, hogy a lány csodálattal hallgatja az ő történeteit, eszmefuttatásait. De nem akart zaklatóvá válni. Meg is fogadta, hogy csak néhány napig, és csak a kis mellékutcáig megy a lány után. Egyébként is az a kis utca egy egyirányú nagyon keskeny kis utca, ott biztosan észre is venné őt a lány és az nagyon kellemetlen lenne mindkettőjüknek. Így aztán megvolt minden nap az indok, hogy miért megy gyalogosan hazáig. Ha valaki megkérdezné: kell egy kis mozgás. De igazából azért gyalogolt, mert szerelmes volt.

Nyolctizennégy. Atyaég, de lassan fog eltelni ez a nap. Pedig, végre elfogyott az inzulinom – gondolta Kinga, aztán elmosolyodott. Más cukorbetegek beparáznak, ha elfogy, vagy nyűgnek érzik beszerezni a következő havi adagot, de nekem ez a hónap fénypontja! Megint az órára nézett: negyed kilenc. Sóhajtott. Ha percenként megnézem az időt, még délelőtt megőrülök! Koncentrálnom kellene a munkámra, akkor hamarabb eltelik a nap. És akkor végre elindulhatok haza, hazafelé pedig… bemehetek abba az egyirányú kis mellékutcába, a patikába…

De a lánynak ma valahogy nem ment a koncentrálás. Leszállt az elméjére a rózsaszín köd. Szerelmes volt. Hetekkel ezelőtt költözött be apró kis tetőtéri lakásába. Nemrég találta ezt a kellemes kis titkárnői állást is, munka mellett még tanulni is tud. Amikor elindult, hogy felfedezze új lakása környékét, betért a közeli patikába. A diabétesz miatt fontos volt számára, hogy legyen a környéken egy megbízható patika, ahol beszerezheti a gyógyszereit. De amikor kiváltotta az apró kis gyógyszertárban a receptjét valami nem várt dolog történt. Ott volt Ő. Ez a vonzó, kellemes hangú srác. A gyógyszerész, talán ő a patika tulajdonosa. Épp egy idős bácsival beszélt, amikor Kinga belépett az üzletbe, de olyan kedvesen, és olyan türelmesen, hogy a lány majdnem elolvadt. Pedig az öreg nem volt könnyű eset, mindent témába belekapott, politika és mai fiatalok, meg gyógyszerárak és azok a szörnyű orvosok… A patikus Kingára nézett és rámosolygott. – Egy pillanat, máris kisasszony – mondta és továbbra is mosolygott… Aztán amikor a bácsi kiment, megköszönte neki, hogy jött és így volt kifogás abbahagyni a beszélgetést, kiszolgálni az újabb vevőt. Ma kivételesen nem kellett, mint máskor negyven percen át, hallgatnia a bácsit, szabadkozott.

– Mindig végighallgatom – mondta Kingának a sármos patikus – de mindjárt árut hoznak, én pedig még nem csináltam helyet a raktárban. Ma nincs időm Szabó bácsira sajnos.

Milyen édes, jószívű pasas – gondolta akkor Kinga. És még ez is átfutott az agyán: Vajon létezik első látásra szerelem?

Ma már viszont tudja, hogy igen, létezik. És mivel szerelmes, türelmetlen is. A szerelmesek mindig türelmetlenek. Miért nem lehet minden nap venni valami gyógyszert, vagy vitamint? Az az édes patikus már így is azt hiszi egy hipohonder idióta vagyok. Hetente többször veszek vitamint és gyógyteát. Legutóbb papír zsebkendőért mentem be. Na, az már ciki volt! De ma, ma inzulin nap van! Arról sokat lehet beszélgetni, ha inzulinért megyek be hozzá, mindig megkérdezi, hogy mérem e rendesen a cukromat? És milyen kedves, okos szemei vannak…

Bárcsak elhívna… mondjuk egy kávéra. Talán ha kicsit rosszul lennék, ott a patikában. Elájulnék és ő a segítségemre sietne… a karjaiban tartana és…

Na, jó, azt azért mégsem. Nem csinálok színházi jelenetet.

De azért… milyen jó lehet a karjaiban…

Péter befejezte a levélírást. Igyekezett udvarias, kedves szavakat használni és nem tolakodóan fogalmazni. Röviden írt a kialakuló szimpátiájáról és finoman érdeklődött egy találka lehetőségéről. Sokat gondolkodott, hogy megadja-e a telefonszámát, de inkább azt írta, hogy a gyógyszertár ajtajában állva fogja másnap várni a választ. „De ha tolakodónak talál, vagy kellemetlen az ön számára a helyzet, kérem, csak sétáljon el a patika mellett én akkor is érteni fogom a válaszát” – írta a végére.

Másnap reggel az arra siető Krisztina kezébe adta a levelet, miközben az eredeti elhatározását követve ezt mondta neki:

– Ne haragudjon, hogy így ismeretlenül megszólítom. Kérem, ezt később olvassa el.

Annak ellenére, hogy nagyon izgult egész jól ment a dolog. Nem akadt össze a nyelve, nem gabalyodott bele a mondandójába. A lány meglepődött ugyan, de azt mondta rá:

– ööö, persze jó, elolvasom.

Krisztina meghökkent, amikor a gyógyszertából kilépő a patikus egy összehajtogatott papírlapot csúsztatott a kezébe. Normális pasinak tűnt, de a lány nem tudta mire vélni a dolgot. Néhány lépés után a farmerja zsebébe csúsztatta a levélkét, majd felszállva a buszra egészen megfeledkezett róla. Pláne, hogy az álompasi ott ült a buszon, hátulról a harmadik sorban és megint olyan jól nézett ki, miközben újságot olvasott.

A levél csak este jutott Krisztina eszébe, de akkor nagy bosszúságot okozott. A mosógépből kiszedve a ruhákat minden tele volt kisebb-nagyobb fehér cafatokkal. Azon mérgelődött, hogy miért mindig akkor felejti a nadrágzsebben a papír zsebkendőt, amikor sötéteket mos? Aztán eszébe jutott a levél. A patikus levele! Ez a sok fehér kis morzsányi darabka, eredetileg nem egy papír zsebkendő volt…

Na, most mit csináljak? – gondolta. És egyáltalán, mi a csudát írhatott nekem az a patikus?

Aznap éjjel megint furcsát álmodott. Álmában a buszon átadott egy szerelmes levélkét a hátulról a harmadik sorban ülő, újságot olvasó álomférfinak.


portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.