Dejá vu

Akt.:
Dejá vu
© Fotó: Fortepan
Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

„A déjá vu (franciául: már láttam) az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, mintha az adott esemény a múltban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár a megtörténtének ténye bizonytalanok.”

Először nem is tűnt fel. Nem is vettem észre, vagy csak a perifériás látásom érzékelte a tudatalattim meg elraktározta. Azt hiszem a negyedik, vagy az ötödik alkalommal lettem rá figyelmes és illesztettem össze a kirakós darabjait. Ekkor jött elő a vele kapcsolatos emlékeim sora és azóta is kutatok az elmémben, hogy talán már sokkal, de sokkal régebben is találkoztam vele.

Csak nem emlékszem. Egyelőre.

A kisboltban voltam, és mint szinte mindig rohantam, ideges voltam, kapkodtam. Velem a nagyobbik gyerekem aki bámészkodna, és édességért lobbizik, közben elmesélné mi is volt a suliban, de én csak sürgetem, menjünk már, ne dumálj annyit, mi is kell még a vacsihoz? Ja, tojás sincs otthon, majd ha haza érünk elmondod, mit is akartam, volt még valami amit venni kell, de mi a franc volt az?!
És akkor megláttam. A kenyeres polcnál állt, hosszú barna szövetkabátban, a fején olyan régimódi úri kalap. Hetvenpár éves lehet, arca kreol, tudod olyan nehézségekben érett, de bölcs és nyugodt barázdákat húzott rá az idő. Ahogy rám néz, bele a szemembe, mély barna szempárt látok és érzem, hogy itt van a nyelvemen az egész élete, csak most így hirtelen nem jut eszembe.

Erős dejá vu-m van, aztán már azt is ismerősnek érzem, hogy dejá vu-t érzek miatta. És akkor bevillan az a négy korábbi találkozásom vele.

A patika előtt, ahogy épp kilép az ajtón én meg majdnem felborítom, most is rohanok, gyomoridegem van, a kicsi lázas és megint táppénzre kell mennem.

Egy reggel az iskolánál a parkolóban, én korholom a kölyköket, hogy mindig veszekednek, már megint nem indultunk időben, ma is elkések.

A postán, mikor már csak tíz percem van, hogy odaérjek a srácokért, az előttem sorban álló néni előhúz a cekkeréből négy csekket és vagy nyolc levelet, amit ajánlva fog föladni.

A piacon, amikor a tömött szatyraim egyikének füle feladta és tizenhét darab mandarin tizenhét felé gurult belőle mi másért, mint a férfi kofák mulattatására?

Mindannyiszor ott volt. Hosszú barna szövetkabát, a fekete úri kalap és az a mélybarna szempár. És igen. Mintha nyakon öntenének egy dézsa jeges vízzel, a felismerés: valahányszor találkoztunk, mindig mintha magával vitte volna a bajomat. Utána nyoma sem volt a stressznek, gyomorgörcsnek, idegességnek. Egy szempillantás alatt megnyugodtam, sőt jókedvem lett!

Még valami: szép lassan, először csak halvány sejtelem, aztán egyre erősödő felismerés, majd következtetés, végül bizonyosság. Nem csak ez az öt találkozásunk volt!

De többre nem emlékszem. Egyelőre.

Cikáznak a gondolataim: Ne már, csak képzeled, ez egy hétköznapi idős úr. Ő is erre lakik. Őrangyal. Hülye vagy. Akkor mivel magyarázod? Jó a kisugárzása. De ez több annál. Hát te bediliztél. Na, és így tovább.

A gyerekem nyaggat, vegyünk csokit, én engedem, hogy válasszon, mire felnézek a barna kabátos férfi pedig úgy, mint az előző találkozásaink során egyszer csak volt-nincs.

Miközben a kasszánál fizetek, a gyerekkel nevetgélve beszéljük meg az aznapi iskolai eseményeket. Jó kedvem van.

***

Lavotta Aladár nehezen választott a kenyerek közül. Micsoda flanc – gondolta – teljes kiőrlésű, meg szénhidrátmentes… Nem is tudta ezek mit jelentenek.

Hjaj, régen az asszony mekkora vekniket sütött! Mire hajnalban hazaért a Vigadóból, Margit már dagasztott! Amikorra pedig kialudta az éjszakai bazseválást, friss kenyérillatra ébredt. Hosszú évtizedekig muzsikált a Vigadó cigány zenekarában a vacsoravendégeknek, vagy ha valaki az asztalához hívta, hogy elhúzza a nótáját, egy kis mellékesért azt is megtette. Persze a Fecska, az lenyúlta belőle a magáét, elvégre ő volt a zenekar vezetője.

De most nem Fecskára akart gondolni, hanem az asszonyra… mennyire hiányzott, még így ennyi idő után is! Jó asszony volt, jobbat nem is találhatott volna magának.

És megint rátört az a mély, üres szomorúság. Érezte, ahogy szétárad az ereiben, ahogy vasmarokkal szorítani kezdi a szívét…

Viszont már tudta, hogy ilyenkor mi következik. Körbenézett, őt kereste. A kis szőke anyukát, a rohanósat. Tudta, ha rátör az a nagyon erős, fájó mélabú, a nő szinte a semmiből megjelenik és miután tovatűnt, mintha magával vinné az ő fájdalmát is. Utána csak a kellemes nyugalom és derű marad.

Most is így volt. Ahogy körbenézett, rögtön meglátta. A nő ott volt a boltban, és ahogy összetalálkozott a tekintetük Lavotta Aladárból mintha kiszaladt volna a fájdalom.

Nem is veszek itt kenyeret, – gondolta – elsétálok a szomszéd utcába, a pékségig. Sarkon fordult és már ott sem volt.

A hideg novemberi utcán mintha Margit kenyerének illatát érezte volna.

***

(A Lavotta szó eredete feltehetően az olasz-francia „boltozat” – la voute – szó, ebből magyarosodhatott Lavottára. Izsépfalvi Lavotta János XVIII. századi magyar zeneszerző, hegedűművész, a verbunkos delelő korszakának egyik kiváló képviselője volt. A történetbeli roma név eredete lavúta=hegedű.)


portreA szerző, Ungvári Zsuzsanna | Fotó: Kékesi Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.